“Ha gyereked születik, vége lesz az életednek!”

Azt mondják, ha egy nő gyereket vállal, a kapu bezárul; készüljek fel, vége lesz az én életemnek is. Talán a heti öt szürke munkanapra céloztak az irodában, ahonnan mindenki gyesre megy körülöttem? Vagy a céltalan, borús hétvégékre, amikor csak bámulunk, és hallgatjuk az eső kopogását az ablakpárkányon?

Az egyforma nyaralásokra, amikor nevetve döbbenünk rá, hogy minden évben ugyanazokat az emlékeket gyártjuk le, mintha fizetnének érte, pedig csak a pénz fogy és a hátralévő időnk?  Vagy az orvosnál töltött órákra és ablakon kidobott húszezresekre, amikor ne aggódjanak, minden rendben van Önökkel? Ezért az összegért az ember szinte várja, hogy beteg legyen, és megrémül a gondolattól, hogy talán csak lelkileg az.

Hogy minek lesz vége, igazán nem tudom. De az biztos, hogy annyi minden történt, amit egyszer el akarok mesélni; túl sok, hogy betegyem a fiókba, és csak úgy megtartsam magamnak azt a rengeteg kalandot, amiből talán egy kicsit több és izgalmasabb van a tarsolyomban, mint a nagyátlagnak.

A száz meg száz könyv, az érdekesek és az unalmasak, amiken átrágtam magam, és nagyrészt már elfelejtettem őket; a filmek és színdarabok, amiket megnéztem, de jobbára már csak egy érzés maradt meg belőlük; a barátok, akik jöttek és mentek és maradtak; a fiúk, a férfiak, különböző korúak és jelleműek, életem korábbi értelmei, akikhez különböző érzések kötöttek; a tinédzserkori tomboló első szerelem a maga ijesztő erejével.

A többiek, akik valahogy nem tudták betölteni az űrt bennem; és ő, aki megmentett, mert tényleg szeretett, annyira, hogy felesége lehettem, és annyira, hogy velem akarjon családdá válni.

Annyi év telt el, tanulással, munkával, és a szinte állandó, vibráló változással, amitől legszívesebben befogott fülekkel üvöltöttem volna, hogy elég!

Az a rengeteg begépelt sor, az aggodalom, hogy ha mindezt közzéteszem, belelátnak majd a fejembe, pedig ott annyi minden más is van, amire még vigyáznék! Na és a sikereim, igen, a sikereim; átlátszó, színes buborékok, amik nem érnek semmit, ha nem suttoghatom a füledbe, mennyire törékenyek.

Egy napon majd elmesélem, milyen gyerek voltam. Mesélek az emberekről, akik segítettek, hogy rájöjjek, mit is érek, akik nélkül sosem jöttem volna rá: nő vagyok. Bár gyermektelen (még), türelmetlen (már), de .

És elmondok néhány szívmelengető családi anekdotát, iskolai kalandot, munkahelyi tréfát, és ha kimegyünk a játszótérre, utánad mászom a csúszdán, és az aggodalomtól feldúltan kiabálok, hogy gyere le azonnal, kölyök!

Megmutatom majd a földgömbön, merre jártam: az óceán másik partján; ott, ahol reggelente a legkékebb a tenger; a gyerekzajos lakótelep kellős közepén; az erdők mélyén és a nagyvárosok forgatagában. Megmutatom azt is, hogyan változnak az évszakok; énekelek, ha lázas vagy, kiskutyát simogatunk. Újra gyerek leszek melletted; libikókázunk, sárból várat gyúrunk, és tudom, hogy nem fogok nyugodtan aludni, amíg valami bánt téged; mert vállalom minden szépségét és átkát annak, hogy vagy, és annak, akivé egyszer válni fogsz.

Már értem, miért mondták, hogy készüljek fel, de a fenébe is! Attól miért félnék, hogy vége lesz az életemnek?

Hiszen, bár annyi minden történt velem, nélküled nem is éltem igazán.

gsbox_banner

 

Egy meddő nő levele az anyákhoz

Kedves anyák! Néha irigylünk benneteket. Néha nem. Néha úgy érezzük, ég és föld választ el minket – pedig mindannyian nők volnánk. Ti a „Nagybetűsek”. De vajon kik volnánk mi, akiket a köznyelv a meddő szóval illet? Az internetet böngészve magunkra ismerhetünk a nőben, akinek biológiai-szervi okok miatt …

No Comments