Hidasi Judit: Nyárutó, amit még el kell mondanom…

Hosszú volt a nyár, és rövid is egyben. Minden nyár rövid, amit a gyerekeinkkel töltünk. Jézusom, mindjárt oviba megy… mikor lett ekkora a lába?

Hogy félek-e attól, hogy elengedjem a kezét? Persze, hogy félek. Rettegek. Még akkor is, ha bízom benne, hogy jó helye lesz, hiszen olyan mint a többi gyerek, miért ne fogadnák be?

  • Szeptembertől oviba mész kicsim – mondtam neki néhány hete.
  • Nem akarok anya… – görbült le a szája.
  • De miért? Ott lesz egy csomó gyerek, meg játék! Még trambulin is van az udvaron!
  • Nem fognak szeretni a gyerekek… – mondta, én meg álltam és néztem.

Honnan szedte? Miért gondolta? A bölcsiben sem volt gond, ott is talált kis pajtásokat, lett legjobb barátja, a Lucika, és a Barni. Ugyan néha tépték egymás haját, de a fiúk ilyenek. Sajnos.

Álltam és próbáltam nem felzokogni.

  • De szeretni fognak kicsim, lesznek barátaid, és remekül fogtok mulatni – mondtam, és megöleltem. Leginkább azért, hogy ne lássa az arcomat öt másodperccel a sírás előtt. Aztán kimentem a kertbe bőgni nyilván.

Annyi minden kavargott bennem, annyi seb szakadt fel. 

A sokkal megengedőbb bölcsőde után jön a nagy lépés, egy újabb lépés, újabb szabályok.

Milyen lesz ha már nem velem reggelizik, ha már nem lesz időnk minden reggel összebújni még egy kicsit, amíg felébred, amíg megissza a kakaóját? Mert sietni kell, be kell érni nyolc órára, zárul a kapu, nem lehetünk rendetlenek.

Nem lehetek az az anya, aki minden reggel elkésik, aki nem hoz normális tisztasági csomagot, meg ágyneműt a gyerekének.

Nem, ez nem lehetek.

Ő pedig nem lehet az a kisfiú a téren, akivel nem akar játszani senki.

Ő nem lehet az a gyerek akit csúfolnak. Mert mindig van olyan gyerek aki kilóg a sorból, mert szemüveges, vagy kacska a lába, vagy szegények a szülei.

Micsoda rohadt egy kegyetlen világ tud lenni a gyerekeké.

És nem jut óvónéni minden pici mellé, hogy elmagyarázzák a többinek: szeretni kell. Szeretni kell aki kicsit más, aki beteg, aki gyenge, akinek gyengébb a szeme, a lába, vagy szegények a szülei, és nincs új cipője.

Nem lehet mindig ott lenni mellettük.

Újabb lépést tesz a felnőttkor felé.

Belép a rendszerbe, ahol szabályok vannak, mert kellenek. Tudom.

De a szívem szakad az idő múlásába, az idő rohadt gyors múlásába, és, hogy ez csak rosszabb lesz.

Egyre messzebb megy, egyre kevesebb esélyem lesz helyrehozni a világ kegyetlenségét, kiabálni a gonoszokkal, visszabillenteni a dolgokat a normális kerékvágásba.

De meg fogom próbálni.

Istenemre meg…

gsbox_banner

(A fotók a nyár utolsó hétvégéjén készültek, Szabó Kristóf sógorom által. Nagyon nem szeretem magam smink nélkül, de ez vagyok én, ezek a gondolataim, ezek a félelmeim…)

 

 

No Comments