Advertisement

Nem akarok összeköltözni csak azért, hogy legyen mellettem valaki

Sokáig vártam arra, hogy egyedül éljek. Menni akartam a nagyvilágba, csábított az önállóság. Nevezhetjük ezt tinédzser kori lázadásnak is, de sokkal szívesebben hívom én ezt ösztönnek. Felneveltek, tanítottak, beértem, indulnék.

“És soha nem képes elpakolni maga után. Kértem már szépen, kedvesen, mérgesen, és ezredszerre már üvöltök vele. Ő pedig őzike szemekkel kérdezi, most haragszol?”

Nem velem történt, egy barátnőm meséli. Minden nap. Minden egyes nap fel van paprikázva.

Velem ilyen nem történik, nem élek együtt senkivel.

Hogy bánom-e? Nem, egyáltalán nem.

A megkeseredett szingli beszél belőlem? Nem, egyáltalán nem.

Míg a barátnőm mesél, én csak merengek és hümmögök. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert erre nem lehet mit mondani. Nem tanácsolhatom, hogy szakítson – szerintem nem ez egy barát dolga -, de azt sem mondom, hogy de jól kifogtad, anyukám!  Mert akkor hazudnék. De én nem hazudok, szerintem nem ez egy barát dolga.

Meg aztán furcsa lenne egy el nem pakolt alsónadrág miatt kivernie a balhét. Meg az otthagyott tányérok miatt. Meg amiatt, hogy ha munka előtt kitakarít a barátném, akkor munka után ugyanolyan kupi várja otthon.

Otthon, vagyis a srácnál, hiszen felmondta a saját albérletét, tehát már nincs hová menekülni, ha felszalad a higany az agyában.

Én pedig inkább csak merengek. Hümmögve. Mert tudom, hogy előtte volt egy nagyon jó kapcsolata. A barátnőmnek és a srácnak. Veszekedős, kibékülős, szeretgetős. Szóval egy olyan kapcsolat.

Volt szép fél év. Fél év az szép. Szerintem.

Aztán a fiú kiharcolta, hogy költözzenek össze, amit én baromi hevesen elleneztem, de végtére is semmi közöm hozzá. Nincsen vétójogom, meg amúgy is… nem az én életem. De hát a barátnőmnek a kapcsolata, és amúgy is szerelmes, szóval, bár nem elsőre, de igent mondott.

Mert összeköltözni szintén , és kell, mert ezt látjuk… mindenhol. A szomszédban, a Facebookon, a filmekben, aztán ott van anyám, aki fejcsóválva meséli, hogy a fikás Peti, aki mellettem ült németen, már tud orrot fújni és összeköltözött a barátnőjével. De hát ez az élet rendje, ugye. Járunk, aztán összeköltözünk, mert az emberek társas lények, ezért együtt kell élniük.

És hogy miért kell?

Mert lakva ismerszik meg az ember, nem tudtad?

De bizony ám!

Ezért ha van egy jól működő kapcsolatod, ahol az alapvető konfrontációkon kívül nincsen más egyéb probléma, mihamarább bútorozz össze és rontsd el! Így legalább megtudod, hogy ez a kapcsolat egyáltalán nem jó, ezért jobb is, hogy vége.

Derüljön ki rögtön az elején, hogy nem működik.

Mondják ezt sokan. Ezzel érvelnek.

Ami igaz is, hiszen a cipőt is felpróbálod, mielőtt megvásárolnád, nem de?

Csak arra nem gondolunk, hogy az emberi kapcsolatok nem tárgyak, amelyeket megveszünk és kidobunk, ha nem tetszik. Az emberi kapcsolat egy komplexum, amelyet fel kell fedezni és építgetni kell tovább.

Távol álljon tőlem, hogy bárkit bántsak, de azért, nekem ez a szerény huszonvalamennyi év sem volt elég arra, hogy önmagamat megismerjem. Akkor mennyi idő kellhet egy másik ember kibogarászására? Úgy látom, az emberek többségének elég pár hónap.

Emberek jönnek-mennek az életünkben akár a négyeshatos, mögöttünk áll egy halom elhasznált kapcsolat, az eredmény pedig az, hogy mindenki végtelenül magányos.

A magány pedig félelmetes.

Az emberek ezért rettegnek.

Nem mernek egyedül lenni, mert nem képesek rá. Ezért inkább kapkodnak, minimális meggondolás nélkül hoznak meg fontos döntéseket.

Úgy látom, mintha mindenki sietne. Csak legyünk túl az életen, érjünk már a végére!

„Jézusom, huszonöt leszek mire diplomám lesz.”

„Mi lesz, ha már harminc leszek, mire szülök?”

Most mondom, semmi baj nem lesz.

Hihetetlen lesz, hogy tapasztalt érett ember leszel, mire gyermekeket kezdesz potyogtatni. Feltételezem, akkor már úgyis feleség leszel, és már együtt fogsz élni valakivel. Ha gyermeked van, az pedig egy életre szóló elköteleződés.

Mondhatnám úgyis, hogy a gyerek után nincs visszaút, egy új fejezet veszi kezdetét. Onnantól kezdve már soha többé nem élhetünk egyedül, mert a család mellett a helyünk. Jobb esetben, persze.

Nem értem, miért kéne ezt a szakaszt átlapozni. Ahelyett, hogy magunkkal ismerkednénk, a szülői házból kirepülve rögtön az aktuális szerelmünk házában landolunk.

Miért szükséges a mai ember számára, hogy folyton valakivel éljen?

 

gsbox_banner

Nézd meg ezt is:

15 dolog, amit nagyon nem kéne egymással csinálnunk, igaz csajok?

Vajon a legendás női szolidaritás csak legenda? Jó, ha minden nap tudatosítjuk magunkban, hogy a másik nő is ember! Mert ha valaki tud fájdalmat okozni, azok mi vagyunk. Mi, nők. Ne alázd meg a „vetélytársadat”! Először azt gondoljuk, ha feltöltünk egy dögös fotót Instagramra, kiszemeltünk azonnal belénk zúg …

No Comments