Hirdetés (X)

“Na apukám, akkor mondom, hogy miért lépek le… “

Kezdjük azzal, hogy én vagyok a hülye, mert már sokkal előbb meg kellett volna tennem. De ez az én bajom. A te bajod? Hogy nélkülem fogsz élni.

Ha őszinte akarok lenni, már az elején kétségeim voltak, hogy elég érett vagy-e a kapcsolathoz, az együtt éléshez. Annak is a hétköznapi részéhez természetesen.

A romantikával, és a szép szavakkal nem volt gond, és én hülye, mivel teljesen szerelmes voltam beléd, ezeket el is hittem. Hogy ne hittem volna? Ragyogott a szemed, akár hányszor rám néztél, milliószor elmondtad, hogy én vagyok az igazi, hogy egymásra vártunk.

Igen, egymásra vártunk. Úgy zuhantunk bele a kapcsolatba, mint két, nos, teljesen kiégett, magányos ember, akik egymás szájából marják ki a lélegzetet.

Függővé váltam tőled. Függővé váltam a szerelmedtől, a közelségedtől.

Pedig tudtam a rendszert. Nem ma kezdtem.

A szenvedély nem lángol, nem lángolhat minden nap ugyanannyira. A hétköznapokban is meg kell találni az egyensúlyt, azt az “életet”, amit mindketten élni tudunk.

Én mégis, hittem benne, hogy a szerelemhez hozzátartozik, hogy megteszek mindent.

Mindent.

Még azt is, amit neked kellett volna.

Hogy mi volt a legnagyobb baj? Hogy a “szerelmem ürügyén” elkényeztettelek.

Persze tudnom kellett volna, hogy nem nőttél fel.

Nem, az nem a felnövés, hogy munkád és pénzed van. Az már inkább az lett volna, ha te is felelősséget vállalsz, vagy inkább részt (?) vállalsz a kapcsolatban.

Nem tetted.

Maradtam én, egyedül a hétköznapokkal. Én, a balek, az idióta, aki azt hitte, hogy ha mindent megcsinál, és neked kényelmes életet biztosít, akkor nem lesz gond, akkor mindig mosolyogni fogsz, és boldog leszel. Mert azt akartam, hogy boldog legyél.

De persze baromira nem nőttél fel.

Nem takarítottál, csak ha kértem, és akkor is húztad a szád. Arra nem voltál képes, hogy a kurva zoknidat összeszedd az ágy végéből, hogy elpakold magad után a vacsorád maradékait, hogy elindítsd a mosógépet, amikor megkérlek rá.

“Most haragszol?” – kérdezted angyali mosollyal, amikor haza érve a kemény melóból ott találtalak a számítógép előtt, kólázva, csipszezve, mert éppen rossz napod volt, és szükséged volt a kikapcsolódásra.

És én? Szerinted nekem AZ a kikapcsolódás, ha utánad pakolok?

Lehet, hogy azt hitted, hogy ezek apró dolgok, de engem felőröltek. Annyira felőröltek, hogy elvesztem bennük.

Az örökös fáradtságban, amit nem vettél észre. Hogy soha nem vettél le a vállamról egy banki ügyintézést, egy csekkbefizetést, egy bevásárlást.

Legyen rend, és legyen mosolygós asszony.

Beszélem veled ezerszer, hogy figyelj, mert fáradok, figyelj, szükségem van beszélgetésre, töltődésre. Igen, a női beszéd néha sok, (mármint neked) de ha nem beszélem ki magam OTTHON, akkor mégis hol?

Én nem vagyok az a nő, aki magába folytja, ha valami baja van, ezt ne mond. Ismersz.

Az én esetemben nem kellett találgatni, hogy miért nem mosolygok hónapok óta. Az én esetem tiszta volt.

Te meg szartál rá. Már bocs. Mert neked meg volt mindened, amit kellett.

És nem voltál hajlandó erőfeszítéseket tenni.

Értem.

Értünk, ha így jobban tetszik.

Bár várj, inkább mégis azt mondom, hogy értem nem voltál hajlandó tenni, mert ameddig neked jó volt valami, vagy kellett valami, azért tettél.

Most viszont én teszek.

Magamért.

Mert én is tanultam az esetből. Két ember kapcsolatában, ha az egyik mindig fáradt, akkor ott valami komoly baj van. Ha ezt a másik nem veszi észre, és nem segít enyhíteni a terhein, akkor még nagyobb baj.

Meg kellett volna hallanod, azt, amiről beszéltem.

Nem tetted.

Én meghallottam, amit a belső hang üzent:

“Elég volt.”

 

gsbox_banner

 

Olvasd el ezt is:

Összetörtél, de én újra fogok szeretni!

A gyógyulást, mégis megtaláltam. Én. Egyedül. Nélküled. És ezt már nem veheted el tőlem. A sokk, ami ért, több volt, mint amit el bírtam viselni. Nem értettem, hogy annyi közös emlék, hirtelen miért tűnik el. Mert eltűnt minden. Legalábbis abban a formában, ahogy megéltem őket. Eltűntek, elszürkültek. Nem …

 

No Comments