Hirdetés (X)

Végülis …

 

…még 180 kilométert kell letekernem és otthon vagyunk. Csak éppen szürkület van, alig látok. Még jó, hogy klassz a kocsi, autópályán megy, mint a golyó. Amúgy langyos a forgalom. Egy-egy bucka dob rajtunk idônként, de különben nyugi van. Jobb oldalon háromdimenziós légitársaság reklám plakát, fagyi, gyorsbüfé. Mintha tompulnék. Te meg alszol.

Van egy barátnôm, aki mindig azt mondta, hogy az a legjobb, ha az embernek idôsebb pasija van. Én is úgy gondoltam, hogy nem éppen elenyészô apa-komplexusomat egyensúlyban tarthatnám egy érett férfi jelenlétével. Emlékszem, amikor elôször találkoztunk, álltam, mint egy bárgyú hülye és azt se tudtam, mi van.

Ez a férfi rám néz? Engem néz? Na, nem. Pedig de. Aztán még hetekig nem hittem el, hogy engem nézel. De ezzel nem voltam egyedül, ezzel a kétkedéssel.

A saját anyám olyan zavarba jött tôled, hogy egy idióta filmben éreztem magam egybôl. Meg kínban. Akkor utáltalak elôször a baromi sármod miatt. Aztán késôbb már a mérhetetlen tehetséged miatt is.

Az egész helyzet annyira sztereotíp volt, hogy már majdnem kiszúrta a szemem. Egy az egyben belesétáltam a saját dugámba. Kezdetben nem is zavart. De a Varázshegy még mindig fáj.

A proktológusok álma: faltól-falig seggfej. Önmagukat kortárs művésznek nevezô arcok elmebajnoksága, lerészegedéssel egybekötött ego-bemutató, másnéven társasjáték. Itt aztán lehet brillírozni, ki az okosabb. Ki találja ki minél kevesebb infóból, hogy milyen könyvrôl, színdarabról vagy filmrôl szól a feladvány.

Én. Ez a Varázshegy. Thomas Mann. Na, ezt nem gondoltad volna, mi? A szavad is elállt, emlékszem. Nem is ez volt a baj. A baba megszólalt. Úgy röhögtem belül, hogy majd’ bele pusztultam. Ha-ha! De sírtam is kicsit. Az egóm repesett, miközben az általad rám küldött halálsugarakat törölgettem az arcomból. És közben nagyon sietôs lett. Most mi van?!

Rohantunk haza, hogy a jól bevált “szeretkezzünk inkább” módszerrel elsikáljunk mindent. Na igen. Nem bírtad soha ha más okosabb, mint te. Még én sem lehettem az.

Aztán a másik, mikor nagyon hasfájós voltál, közben az volt a bajod, hogy egy szakmai guru kiemelt egy kritikában. Engem.

Vacsi, bevásárlás, kis esti zene. Szupermaket és emberdugó. Te meg szótlan, de azért a topon, mint mindig, akár egy cigaretta reklámmodellje. Antilopbôr cipô.

– Fôzöl ma valamit?

Aha, persze. Mert szoktam, mi? Soha nem volt még rá példa. Arcban ez a válaszom, mire fintor a tiéd. Most mit szemétkedsz? A mirelit pultból pizzát rángatok és a kosárba dobom. Csak reménykedem benne, hogy nem jössz-e elô az „én generációm te generációd” és a gyorsbüfé nemzedék dumával.

– Fagyit kérsz?

– Nem – mondom azonnal. – Hízlal.

Ez meg tôlem volt túl egyértelmû célzás. Gyenge. Igaz, akkor már amúgy is mindegy volt. Rátettem a kezem a derekadra.

A borosüvegeknél már teljesen diagnosztizáltam a féltékenység-vírusodat és legalább annyira hányingerem lett tôle, mint a marhafelsáltól a csemegepultnál. Aztán persze mindkettônk dolgát megkönnyítettem egy elsöprô hisztivel, aminek az lett az eredménye, hogy te egyedül mentél haza. El is vártad tôlem a hisztit, mint rendesen.

Elvégre te mondád, hogy a temperamentumom miatt szerettél belém.

Innen még három kilométer a pihenô. Még mindig alszol, rágyújtok tehát.

Sötétedik. Biztos álmodsz. Szoktál. Vajon mirôl is? Aztán ráébredek. Már nem érdekel. A fékbe tiprok.

Kiszállok.

gsbox_banner

No Comments