Magyar Anyák a nagyvilágban – Álom Torontóban

Nagy elhatározás kell hozzá, hogy az ember kisgyerekével egy távoli országba költözzön, de az ott eltöltött évek bőven kárpótolják az embert. Új sorozat indul olyan anyákról, akik belevágtak, és el is mesélik a tapasztalataikat! Fogadjátok szeretettel Dóri történetét.

Dóri férjével és négyéves kislányával három éve költözött Kanadába. Új életük első napjától úgy érezték, hogy minden nap egy csoda történik velük. „A férjemmel egymás között ezt úgy neveztük, hogy „napi tűzijáték” – kezdi Dóri a mesélést nevetve – „Egyszerűen minden nap történt valami olyan, amelyen meglepődtünk, hogy ja, így is lehet? Amikor először jártunk Kanadában, (Montréalban) a nővéremnél, azonnal szerelembe estünk az országgal, mert itt annyira nyitott mindenki, nincs megbélyegzés és ítélkezés mások felett. Egyik este elmentünk egy étterembe vacsorázni. Tizen ültünk az asztalnál, és volt közöttünk turbános, zsidó, feketebőrű, fehérbőrű és mindenki hozta magával a saját kultúrájából azokat az extra dolgokat, amelyeket csak ő tud, és egy nagyon színes beszélgetés kerekedett. Ez meghatározó volt számunkra.”

Dóri és családja először két évig élt Ottawában, majd tavaly átköltöztek Torontóba. Amikor elhatározták, hogy külföldön folytatják életüket, mindenképpen olyan helyre szerettek volna menni, ahol az angol a beszélt nyelv. Szóba került Anglia, de mivel ott nagyon sok a magyar bevándorló, nagyon sok az előítélet is velük kapcsolatban. Ezután megnézték az Egyesült Államokat, de New York-ot és környékét rendkívül drágának találták és oda valamivel nehezebb a bevándorlás is. Egy kis floridai kitérő után, jött a montréal-i szerelem, amely végül megoldotta a problémát.

„Otthon nagyon jó munkánk volt, televízióban dolgoztunk mindketten, és magyar viszonylatban nem éltünk rosszul. Viszont iszonyú sokat dolgoztunk, rengeteg stresszel.” – emlékezik vissza – „E mellett arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz a gyermekünknek egy ilyen nyitott és színes társadalomban felnőni. Mivel akkor még nem beszéltem angolul, ez a munkakeresésnél eleinte egy kis nehézséget okozott. Persze a kislányomnak ez semmi problémát nem jelentett, mert négyévesen két hónap alatt már szuperül beszélt angolul.”

Liza idén kezdte a második osztályt egy francia-angol kéttannyelvű iskolában, ahol a tanítás fél kilenctől fél négyig tart. Ez alatt a gyerekeknek hat órájuk van (minden óra ötven perces), három szünettel, amelyből az egyik az ebédszünet. „Mivel itt vacsorára eszik a főtt ételt, az iskolában nem kapnak ebédet (se) a gyerekek, csak azt eszik, amit a szülő csomagol neki.” – világít rá az első különbségre Dóri. – „Mivel a suli fél négykor véget ér, ez komoly terhet ró a szülőkre. Ugyan van napközi, de mivel kevés a hely, hosszú a várólista. Mi szerencsések vagyunk, mert kaptunk helyet, ezért most már könnyebb összeegyeztetni a munkánkkal.” – folytatja.

És akkor jöjjenek a nagyobb különbségek, amely azzal kezdődik, hogy a legfontosabb szempont a gyerek kíváncsiságának ösztönzése. „Itt úgy vannak vele, hogy életed első éveiben ismerj meg minél több dolgot és utána találd ki, hogy mivel szeretnél foglalkozni. Az első években egyébként az akadémikus tananyag mondjuk a harminc százaléka annak, amit Magyarországon tanítanak a gyerekeknek, mert inkább arra törekednek, hogy a körülöttük élő világot gyakorlatiasan tanulják meg. Nem akarják leszűkíteni a gondolkodást, és folyamatosan fenntartják a kíváncsiságot.” – meséli lelkesen – „Például az idegen nyelvet is úgy tanulják, hogy csak franciául beszél hozzájuk a tanár, és addig ismétli nekik, amíg a gyerek meg nem tanulja és magától nem mondja. Nyelvtannal és igeidőkkel egyáltalán nem foglalkoznak. Ezzel a módszerrel természetesen isszák magukba a gyerekek a nyelvet, nem kell semmin gondolkozniuk. Számomra fantasztikus volt látni, hogy mindent a gyakorlatban igyekeznek megtanítani. Először csinálják a dolgokat és utána megbeszélik, megmagyarázzák, hogy mi miért van úgy. Mindent ilyen közel hoznak a gyerekekhez és mindenbe bevonják a számítástechnikát. Ami nekem még nagyon tetszik, hogy a szülőket is sokszor tanácsokkal segítik. Az egyik kedvencem, hogy kaptunk egy listát, arról, amit meg kell beszélni otthon a gyerekekkel, hogy mik a szociális együttélés alapvető szabályai: nem kritizálunk, nem nevetünk ki senkit, mindenkit elfogadunk és nem ítélkezünk.”

Ez a gondolkodás egyébként áthatja az egész társadalmat és minden helyzetben megjelenik, hiszen már az iskolában fejlesztik a szociális érzékenységet. A suli nem úgy gondol önmagára, hogy megtanítsa pusztán a matekot, hanem azt is, hogyan viselkedjen a barátokkal, milyen a helyes viselkedés a társadalmi együttélésben. Bármit meg lehet beszélni, bármiért lehet szólni, senki sem fog megharagudni azért, ha valaki elmondja a véleményét vagy segítséget kér.

A kanadai társadalom igazi olvasztótégely. Talán azért is, mert a nyitottság és egymás elfogadása, a tolerancia olyan alapvető értéket képvisel, amelyet már egészen kisgyerekkorban megtanítanak a gyerekeknek. Mivel itt minden működik, senki nem foglalkozik a hétköznapokban a politikával. Az emberek is eleve úgy nőnek fel, hogy nem szólnak bele egymás életébe, még akkor sem, ha tanácsot kérünk. Viszont bárhogy is dönt az ember, elfogadják és mindig mellette állnak. „Egyszer megkérdeztem Amandát, az egyik kanadai barátnőmet, hogy ő mit tenne a helyemben.” – nevet Dóri – „Erre azt mondja, hogy nem tud segíteni, mert nem dönthet helyettem, hiszen ő egy másik ember, máshogy gondolkozik, mint én, és mindenki máshogy csinálná. Paff! Gondoltam magamban. Ez mennyire klassz.”

 

Mivel az emberek hetven százaléka bevándorló, mindent tudnak a világról és nagyon tájékozottak. „Én is rengeteget tanulok tőlük és nagyon sokat fejlődtem.” – folytatja Dóri – „Magyarországról is tudnak mindent, sőt a nagyobb közértekben még nápolyit is lehet kapni és legalább négy olyan magyar boltot is ismerek Torontóban, ahol bármikor tudunk venni túró rudit, de még tv paprikát is.”

A világon Kanadában van a legkevesebb különbség férfiak és nők között. Itt elképzelhetetlen, hogy bárkit is beskatulyázzanak. Ha egy nő például nem akar gyereket szülni, akkor nem ítélik el, hanem elfogadják a döntését. Több programot kidolgoztak a kormányban, amellyel a nőket támogatják és bármelyik szakma nyitott számukra is, legyen szó építkezésről vagy tűzoltásról. „A nők helyzete teljesen más, mint Magyarországon, olyannyira, hogy én már-már konzervatívnak érzem itt magam.” – teszi hozzá Dóri, aki amúgy korábban is felvilágosult gondolkozású volt – „Egy tipikus kanadai baráti buli vagy vacsora is úgy néz ki, hogy a férfiak is főznek, és a végén az elpakolásban is részt vesznek. Mindent együtt csinálnak a férfiak és nők, nincs olyan, hogy női vagy férfi feladat. Sem a származás, sem a vallás, sem a szexualitás, sem a kinézet, nem lehet soha senkinek a hátrányára. Csak a képességek számítanak, és az, hogy te mire vagy képes, te mit tudsz.”

 

No Comments