Kellett az egyedüllét, hogy igazi társaddá váljak

Volt idő, amikor csak megpillantottalak a peronon, és hátráltam pár lépést. Nem tudom, hogy létezik-e szerelem első látásra, csak azt, hogy én téged sokadik látásra szerettelek meg. És mondjak valamit? Ennél jobb dolog nem is történhetett volna az életemben.

Egy városban laktunk és egy társaságba jártunk, mégis évek, évtizedek teltek el anélkül, hogy akár egy pár szót váltottunk volna. Láthatatlanak voltunk egymás számára.

Félreismertelek. Félreismertél.

Hogy te milyennek láttál valójában, nem tudom, nem tudhatom. Mindenesetre mondani szokás, hogy tévedni emberi dolog, vagy azt, hogy ne ítéljünk elsőre, de ha az ember lánya társra vágyik, hajlamos legyinteni mindkét közhelyre, és csak menni a saját makacs feje után; megvívni a harcait, majd letenni a fegyvert, és másnap kezdeni elölről az egészet, hátha egy szép napon megtalálja, amit keresett.

Külön utakat jártunk mi ketten.

Ki-ki élte a maga életét, mígnem egy őszi este a sorsunk összefonódott. Egyszer csak másképp néztél rám a baseballsapkád alól; másképp, mint amit megszoktam tőled, ami kicsit meg is ijesztett: hogy lehet, hogy még sosem láttalak ilyennek?

Valójában te mindig ilyen voltál, csak én nem vettem észre. Senki nem kólintott fejbe, mondván, hogy „ébresztő, amit keresel, ott van az orrod előtt!”

Beutaztam fél Európát és átszeltem az óceánt, csak hogy olyan emberekkel találkozhassam, akik, mint kiderült, nem terveztek velem a távoli jövőre, és akiknek talán sosem láttam a szemében azt, amit a tiédben azon az estén játszi könnyedséggel találtam meg – mindennemű erőlködés, bizalmatlanság és kétség nélkül.

Mégis, szükségem volt arra a zsáknyi tapasztalatra, amit olyan sokáig vállamon cipeltem.

Kellettek az üres reggelek, mert mind-mind hozzájárultak, hogy végül igazi társad legyek.

Hogy megbecsüljelek, igazán.

Téged, a veled töltött békés hétvégéket, a szerető ölelésed, és a tudatot, hogy számíthatunk egymásra.

 

gsbox_banner

 

 

No Comments