A „Mosom kezem” paktum, avagy a férfi, aki nem akarta a szerelmet, csak engem

„Nem tehetek róla; képtelen vagyok egy kapcsolatra. Nem vagyok képes szeretni többé.” – Mert szerinte a kapcsolatok bezárnak, kiégetnek, megtörnek, megölnek.

Ki ne találkozott volna legalább egyszer élete során ezzel a típussal?! Típus ez egyáltalán? Inkább csak duma. Egy jó adag frusztráció magabiztosságba csomagolva.

…Egy szóban rögzített megállapodás záró rendelkezése.

Elmondja a legelején, hogy ő nem vágyik szerelemre, hogy ő nem akar kapcsolatot, hogy ne várjak tőle semmit. (Miközben csillog a szeme és érzem, hogy baromira élvezi a társaságom.) Mindezt egy olyan nővel közli, akinek az egész megjelenése maga a temperamentumosság, a szenvedély – mégis mit vár tőlem, mit reagálok majd erre?!

Elmondja, hogy mennyit csalódott, ő a szegény ártatlan hős, szinte már megsajnálom.

Igen: eléri, hogy sajnáljam, eléri, hogy átérezzem a helyzetét és bevéssek egy hatalmas egyest a női társadalom bizonyítványába, amiért tönkre tette ezt a páratlan hímpéldányt.

Persze ő azért mégsem egy rossz fiú, mert nem csak megkettyinteni akar (de ha mégis esetleg CSAK ehhez lenne kedvem, azért feltétlenül szóljak!), nyomul, teper, mindig érdeklődik (és minden érdekli), mindig ő keres, vadász, űz, hajt.  Vacsorát főz és gondoskodik rólam, kihozza a nőiességem legjavát. Megnevettet és olyanokat megoszt velem, amiről azt hinném, ezt senki mással. /Néha már egészen olyan, mintha egy normális férfivel, egy normális kapcsolatban élnék; és látom is rajta, hogy ilyenkor megrémül és akkorát fékez, hogy majd kiesek az ablakon./

Szerintem egyszerűen letiltotta magát a szerelemről, mert annyira fél és annyira képtelen szembe nézni önmagával. Hideg az ágyban is. Annyira hideg, hogy szinte méterekre taszít magától az aktus után – és ami a legdurvább, hogy nekem sincs kedvem közeledni hozzá, pedig alapjáraton egy bújós kiscica vagyok.

Szóval ott állok a nagy büdös semmi közepén, pont ott, ahol a part szakad; lehetne jó is minden, ha azt a k*rva „Mosom kezem” paktumot nem akarná velem olyan görcsösen aláíratni már rögtön az elején.

És valami lehetetlen beteg módon, annyira nagyon vonz, hogy ráutaló magatartással élve; elfogadom a szerződését.  Pedig én még nem is agyalok, még magam sem tudom mit akarok, el sem jutottam oda, hogy felfogjam, hogy mi lesz majd ebből: most az egyszer az életben megpróbálnám spontán jól érezni magam.

Behozza ezt a bonyolultsági faktort, ami aztán kiveri nálam a biztosítékot. Főleg amikor azzal jön, hogy én döntsek, ő mindent elfogad.

Miről döntsek; könyörgöm?! Arról, hogy önként és dalolva lemondok-e  a szívemről, a szerelemről; arról, hogy néhány kéjes lihegésnél és vad éjszakánál lehet több is?

Mégis mi a fenét akarsz tőlem? – Te teszed fel az én kérdésemet.

Nem tetszik, ezért passzolok: új kérdést kérek.

Persze belül pontosan tudom a választ, de a gyávának hogyan mondod meg, hogy egy erős oroszlánra van szükséged?! Hogy én mit akarok? A percet, a pillanatot, a figyelmedet, az igazi énedet. Szórakozni, nevetni, „ellenni”. Aztán majd meglátjuk.

De te ezt megölöd. A rohadt skatulyáddal. Az áttörhetetlen falakkal amiket magad köré húztál, és amin nem látok át; még akkor sem látnék, ha ugrálnék. Csakhogy én nem is ugrálok. Meg sem próbálom.

Fiatal vagyok ugyan, de ehhez már túl öreg.

gsbox_banner

Olvasd el ezt is:

Végülis …

még 180 kilométert kell letekernem és otthon vagyunk. Csak éppen szürkület van, alig látok. Még jó, hogy klassz a kocsi, autópályán megy, mint a golyó. Amúgy langyos a forgalom. Egy-egy bucka dob rajtunk idônként, de különben nyugi van. Jobb oldalon háromdimenziós légitársaság reklám plakát, fagyi, gyorsbüf…

No Comments