Nem szoktam késni. Tőle soha.

Már megint zuhog. Nincs pénzem taxira. Pedig késésben vagyok. Ha a tornacipőm, a farmerem és a bőrdzsekim lenne rajtam kevésbé lennék ennyire idegbeteg. De magassarkúban vagyok,  harisnyában, szoknyában és ballonkabátban. Utálom. De muszáj volt kiöltözködnöm. A Marriotba megyek. 

Nem sok kedvem van, előre utálom, hogy mire megérkezem mindketten totál idegek leszünk.

Én azért, mert a tömegközlekedés katasztrófa, mindenkinek állott szaga van, nincs levegő és amúgy is tetves-taknyos az idő, és ez az emberek arcába van vésve. Az enyémbe is. Sminkelnem se kellett volna. De tudom, hogy elvárja. Mindig patentnek kell lennem, ha vele találkozom.

Tuti, hogy mindjárt telefonálni fog, hogy hol vagyok már. Pedig nem szoktam késni. Tőle soha.

Belököm a forgóajtót. Meg is nyugszom kissé. Szeretem a szállodákat. Mindig olyan utazós érzésem van tőlük, ami klassz.

A lobby-ba megyek, ott beszéltük meg. Öt másodpercig sem tart, hogy kiszúrjam. Nem nehéz észrevenni. Ő a legelegánsabb az összes vendég közt. És a legmagasabb.

Egy pillanatra a puha, plüss padlószőnyegbe süppedek. Aztán nagy levegő és megcélzom az asztalt.

Ő nem áll fel, rezzenéstelen arccal ül tovább. Gyors puszit adok neki, majd a harmadik székre dobom a kabátomat.

– Bocs, rohadtul esik. Beállt az egész város – mondom kifogásként.

– Igen, én is késtem.

Megigazítom csapzott hajam, közben mosolygós pincérlány jön. Most jól esik a mosolya. Teát rendelek, ő még egy kávét.

Egy óra múlva mennie kell, szögezi le rögtön – persze ettől még szarabbul érzem magam.

– Akkor kapcsold ki a telefonod – mondom én, tudva, hogy mennyire elfoglalt, és hogy három percenként vibrálni fog a ketyere, és semmiről nem lehet igy beszélgetni.

 

– Mi újság van? – kezdi a standardot – mire én hasonló sablonokkal válaszolok. Nem is nagyon tudom miről beszélek, mert közben őt nézem. Nem nézem, térképezem inkább.

Megint rövidebb a haja, de őszebb is, szemei táskásak, tekintete fáradt. Mindig sokat melózik. Nem is értem. Soha nem is értetttem Így is sok a pénze.

Közben megjön a tea, a mosolygós pincérnő kezét követem, a csészékkel egyvonalban meglátom a mandzsettagombokat.

Térképezek tovább.

Az öltönye is tökéletes, levágtam már amikor bejöttem, hogy a szokásos Yves Saint Laurent. Tengerészkék. A mandzsetták aranyak. És rondák. Szerintem.

Megjön az első telefon, van hát időm csendben tovább térképezni. A nyakkendője finom selyem, szívesen megtapogatnám, biztos nagyon luxusdarab. A nadrág pont passzol az öltönyhöz, a két lábát egymáson nyugtatja. A cipője fűzős, kékesfekete.

Lerakja a telefont. Faggatni próbálom, persze hiába, mint mindig. Semmit nem árul el az életéről, csak én fecsegek. Próbálom azt képzelni, hogy érdekli. Nem tudom. Jó lenne.

Int a mosolygósnak. Mindketten klubszendvicset rendelünk. Bár én fogyózok. Ő is. Csak ő azt mondja diétázik. Az orvos szigorú étrendet ír elő. Ma áthágja.

Megszólal a telefonom. Kivételesen az enyém.

Bentől hívnak. Sürgős, pedig azt mondtam ma senki nem zavarhat. De hisztéria van, áll a bál.

Percekig próbálom áttételesen oltani a tüzet amikor rájövök, hogy ez nem fog menni.

– El kell mennem – mondom szomorúan, közben kínosan vigyorgok. Ő is.

– Sajnálom. Nem tudom mikor jövök megint.

– Majd felhívlak délután – mondom.

Hiába kapálózunk mind a ketten. Kinos az egész. Összeszedem az asztalról a cuccaimat: cigi, öngyújtó, rágó. Nem tudok ránézni.

– Pénzed van? – kérdezi.

Istenem! Hogy utálom ezt! De teljesen le vagyok égve.

-Sosincs – nyögöm sóhajtozva.

A zakója zsebéből papírpénzt vesz elő. Utána nyúlok, hogy ne kelljen az asztalra tennie. Rá se nézek úgy rakom el, közben fokozatosan, de biztosan rákszínűre vörösödöm.

– Kössz.

Kabátba bújok, majd megpuszilom az arcát. Csak lennék már kívül.

– Vigyázz magadra – mondja.

– Te is. Te is vigyázz magadra Apa.

Vissza se nézek. Esik kint. El fogok ázni.

gsbox_banner

No Comments