A lány, aki már megint nem volt elég

Ugyanaz a sajnálkozó hangvétel. Kínos pillanatok, az üvöltő csend a vonal túlsó feléről. Mindet ismerem már. Nem mutattok újat.

– Ugye megmondtam, hogy ne zúgj belé rögtön!dörrent rám az egyik ismerősöm. Csendesen forgatom a szemem. Olyan „hagyjál már” módon, erőltetetten mosolygok és biccentek egyet. Seggfej.

– De nincs igazam?!nem hagyja abba, folytatja, válaszra vár.

De igen, igazad van. Te, egy a sok kedves párkapcsolati szakértőből, te, aki évek óta vagy szingli, vagy a kapcsolatával együtt döglik. Te bizony megmondtad.

– A taktika a lényeg, nem érted?

Ó, az ég szerelmére, kopj már le.

– Ne mutasd ki, amit érzel! Légy elérhetetlen!

Aha, igen… micsoda ötlet! Legyek teljesen más, mint aki vagyok, ez a recept a szerelemre. Hogy ez eddig nekem nem jutott eszembe!

De nem teljesen mindegy, mi lett volna, ha…? Hiszen vége van. Önfeledten beleszerettem a fiúba, és egyszer csak ugyanazon a jól ismert helyen találtam magam; a gödör mélyén megsemmisülve. Olyan voltam, mint akibe a villámcsapott. A derült égből. A kezem csontfehér és jéghideg. Elszállt belőlem a vér, olyan erővel szorítottam a fülemhez a mobilom. A padkán ültem egy parkoló autó mögött, cipőmmel apró kavicsokat pöckölgettem minden egyes bullshit mondatnál, amit le akart nyomni a srác torkomon. A végére egy egész kupac lett előttem.

Gyors egymásutánban szívtam a cigarettát, a szívem ki akart szakadni a helyéről. A szívem, amit neki adtam, amihez kulcsot másoltattam, mert nem rég cseréltem zárat. Kizártam mindenkit, aki nem odavaló. Túl sokan hitték átjáróháznak.

Legszívesebben az aszfaltba vertem volna a fejem, hiszen én erőltettem ki a telefonálást. Bizonygatta ő nekem elemi erővel, hogy mindenképpen személyesen akar „dumálni”. Érted, du-mál-ni. Mint valami tróger haverral a gimiből, akivel tanítás után a pláza mögötti parkolóba jársz ki titokban cigizni. Fantasztikus leleménnyel próbálta csomagolni a mindenki által ismert „beszélnünk kell” rejt jelet. Én meg túl kíváncsi voltam, és ha már beszélnünk kell, akkor engem bizony ne várasson senki. Bökje ki. Pedig istenemre mondom, – így utólag – megnéztem volna a csinos kis pofiját miközben elhebegi nekem a kifogásait. A kifogásait arról, miért nem kellek. Miért nem vagyok elég.

Sok mindent mondott, én keveset fogtam fel belőle. Klisékkel tele tűzdelt ömlengés. Mind ismerjük. Vele van a baj, nem velem. Meg a munkája is sok, ez őt rendkívül frusztrálja. Aztán azt is mondta, hogy úgy érzi én nem fókuszálok a jó dolgokra, és hagyom, hogy befolyásoljanak mások. Kialakított egy képet rólam, és én a szöges ellentéte vagyok ennek.

Idegesen rágtam a szám szélét. Most mi van? De tényleg.

Nem játszottam a kőkemény csodanőt, és a megmentésre váró kisleányt sem. Önmagam voltam. Bele sem fogtam semmiféle taktikába, kiszámítható macska-egér játékba. Önmagam voltam. Bízni kezdtem. Persze neki tetszik, hogy ennyire megnyíltam. Ez nagyon szimpatikus – mondja. Nevetnék. Látom, mennyire szimpatikus. Annyira, hogy éppen elhagysz.

Ugye ismeritek az érzést, amikor valaki csak beszél és beszél, de közben semmit sem mond. Úgy gondoltam, elejét veszem a dolgoknak, hagyjuk a szövegelést, rákérdezek: Figyelj ide, édes, nem szeretnél már találkozni velem?

Mondd ki, és kész. Nincsen gond, van ilyen. Valaki vagy bejön, vagy nem. Csak tudjam, mert ezekből a félrebeszélésekből nem értek.

Néma csend a másik oldalon. Miből gondolod ezt? – visszakérdez. De bájos. Abból gondolom ezt, babám, hogy a protokollnak megfelelő lekoptatás van folyamatban. Hibátlan, tényleg. Az volt a legfurcsább, hogy bömbölni akartam, csak éppen képtelen voltam rá. Olyan égető sokk emésztett fel, hogy kiszáradtak a könnycsatornáim. Nem gondoltam volna, hogy még ennyire meg tudnak lepni az emberek. Vagy, hogy bármennyire meg tudnak lepni. Pedig de. Sosem hittem, hogy létezik a „hidegzuhany-effektus”. Nincs olyan, hogy valaminek nem érzed az előszelét. Minden nagy hullám előtt ott van az a félelmetes szívóerő. Látod, ahogy közeledik.

Kivéve most.

Szomorúság helyett egész egyszerűen csak dühöt éreztem. Életem legészveszejtőbb randevúit éltem meg vele, de szerinte én csak azt mondom, hogy boldog vagyok, azonban nem úgy viselkedem. Úgy látszik, már megint jobban tudják az emberek, hogy mit érzek. Magyaráznom kéne, hogy odavagyok érte? Cseszd meg akkor.

De itt még nem volt vége.

„Igazából olyan, mintha én még az ütőt sem vettem volna fel, mikor te már rég szerváltál.” Megrökönyödöm. Sosem voltam túl tehetséges a sportokban, de úgy látszik, hirtelen egy őrületes McEnroe lettem.

És aztán kimondta.

Kimondta, amit senki sem akar hallani, mert az esetek többségében egyáltalán nem igaz.

Kimondta azt, amit soha egyetlen ember sem mondhatna egy nőnek.

Kimondta azt, amire nem szolgáltam rá.

„Én tényleg nem akarlak megbántani, de nekem olyan nőre van szükségem, aki tisztában van önmagával. Aki nem kétkedik saját magában, és a kapcsolatban.”

Próbálom valamiféle halovány logikai szállal összefüggésbe hozni ezt a korábban elhangzottakkal, de nem sikerül. Ha egy férfinek kell egy nő, akkor nincs kifogás. Akkor kell és kész. Nincs túl sok, nincs túl kevés.

Kell. A. Nő.

Úgyhogy mielőtt rám tolná a felelősséget, egész egyszerűen szembenézhetnénk az objektív igazsággal is: nem kellek eléggé. Ő balra menne, én meg arra nem. Ebben ennyi volt.

És tudjátok… ezzel igazán semmi gond nincsen. Nem akarta rabolni az időmet, a saját idejét, és lépett. Lehetett volna, hogy felszívódik, vagy elhanyagol és megvárja, míg én dobbantok. De nem tette. Korrekt akart lenni, az is volt. Ezért persze nem jár mellszobor – ennek ez a rendje.

De senki nincsen ezen a világon, akinek jogában állna megfosztani engem a magamba vetett hitemtől. Ezért ahelyett, hogy a szokásos szakítás utáni önsajnálatba temetkeznék, maradok szeretettel ugyanaz, aki eddig is voltam.

Nem keresem magamban a hibát és nem próbálok rájönni, hol ronthattam el. Túl szép volt a vele töltött idő ahhoz, hogy ezzel tegyem tönkre. Megadom magamnak az esélyt, hogy rám találjon a férfi, aki nem egy idealizált képet alkot rólam, hanem engem akar megismerni.

Most nálam van a labda.

És el is sétálok vele.

Te pedig baszd meg az ütődet.

gsbox_banner

 

Olvasd el ezt is:

Szerinted “sok” vagyok, szerintem meg szenvedélyes…

Szívből élek és őszintén. És látom, hogy ettől sokan félnek. De én már nem akarok félni, nem akarok más lenni, mint aki vagyok… Tudom, hogy sok vagyok neked. Tudom, mert mondtad. Akkor is, amikor legutóbb rám tetted a telefont, pedig csak arról beszéltem, hogy mennyire jó napom volt, hogy látni szeretnélek, hogy még …

1 Comment

  • comment-avatar
    Bobesz 2017 október 2. (10:43 de.)

    Az ajkaidat nem rágni kel, hanem bele harapni ;P

    A lényeg, hogy sose sajnáld. Volt néhány feledhetetlen randevú, pár hét a felhők felett. És lesz is meg ilyen, sokkal mélyebb és sokkal hosszabb ideig fog tartani. Szombaton hazafele a csapatepitesrol épp erről beszélgettem egy kollégámmal, csak épp a saját eseteimrol. A beszélgetésünk lényege az volt hogy egyetlen egy ember miatt sem zárkózhatok el egy újabb esélytől. És ezt te szerencsére nagyon jól tudod, hisz mint írtad, nálad a labda.

    A probléma csak az h néha igen magas labdákat adsz, amiket kénytelen vagyok lecsapni. 😉