Levél a nővérnek, aki szülés után gondomat viselte…

Mert gyakran megfeledkezünk rólatok, hétköznapi hősökről, akik “csak” azután vagytok velünk, hogy a babánkat egy orvos világra segítette. Számomra ti vagytok a hősök, illetve egy bizonyos, aki egy éjszakát töltött velem. És rettegek tőle, hogy már nem bírod sokáig, hogy elfáradsz, hogy feladod. Hidasi Judit jegyzete.

A kórház, ahol a fiam született, nem éppen a legjobbak közül való. A nevét nem írom le, mert nem fontos. Igazából azt hiszem nehéz lenne ma Magyarországon olyat találni, ahol rendben mennek a dolgok.

De erről később, hiszen ez a levél annak a bizonyos nőnek szól, aki egyetlen támaszom volt a sötét órákban.

A gyerek sürgősségi császárral született, nyolc óra vajúdás után, egy olyan pillanatban, amikor már elhagyott az erőm, de rettenetesen féltem, hogy idejében ki tudják-e venni az orvosok. Nem tudtam mi fog történni, és ha Kata, a szülésznő nem ül mellém, valószínűleg még jobban féltem volna.

Hét perc. Ennyi volt az ágytól a műtőig, és még további három, mikor először láttam meg a véres kis újszülöttemet. “Melegítő alá kell tenni, de ne aggódjon anyuka semmi baj.”

Én azért aggódtam.

Enerváltan a vérveszteségtől bámultam az infúziót, és remegtem egész testben. Mintha fáztam volna, pedig csak az érzéstelenítő ment ki belőlem.

Ezzel egy időben elindult a hormonok támadása. A szülésznő két percre belopta a gyereket a szobámba, amin persze elbőgtem magam, mert hát olyan pici… és olyan törékeny, nekem pedig annyira fáj mindenem, és annyira zavart vagyok.

Az apját négykor elküldték, ott maradtam egyedül a remegésemmel, meg, hogy nem volt szabad mozdítanom a fejem.

Millió érzést kellett volna feldolgoznom, miközben egyetlen dologra tudtam csak koncentrálni: mi van a gyerekemmel az őrzőben?

Aztán jöttél te. Az éjszakás nővér.

Az ágyam mellé ültél, és elmagyaráztad, hogy mi történik. Hoztál egy löket fájdalomcsillapítót, és még arra is volt energiád, hogy nevess, a nyilvánvalóan szar viccemen. (Ha kellemetlen, vagy furcsa helyzetben vagyok, mindig viccelek.)

Emlékszem, hogy megsimogattad a hajam, és megkérdezted, hogy igazi göndör-e. Elmondtad, hogy ne aggódjak a sírás miatt, a fáradtság és a hormonok miatt van, sokan sírnak ezeken a folyosókon.

Itt nem kell erősnek lenni.

Éjfél felé járt, és egy másik császáros kismama éppen akkor botorkált vissza a folyosón a mosdóból. Meghalotta, a nyugodt hangodat és megtámaszkodott az ajtóban. Neki is voltak kérdései. Kell-e erőltetni magunkat, jó-e ha felállunk, mikor emelhetjük meg a mózeskosarat.

Mindenkinek válaszoltál a kérdésére, (mert időközben még egy fiatal lány csatlakozott hozzánk) aztán visszakísérted őket a szobájukba.

Vizet hoztál és megmosdattál olyan helyeken, ahol nem is tudtam, hogy tudok vérezni. Közben arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne most egy wellness hotel, de azért ez sem rossz. (Igen, ez megint az én hülye poénom.)

Aztán jött a legnehezebb rész: ki kellett mennünk a mosdóba. Császár után ugyanis muszáj megnézni, hogy rendben vannak-e a dolgok, ezt megértettem, bár néhány órával a műtét után úgy gondoltam, hogy ha ezt a sétát most kibírom, akkor egyszerűen a világon a legerősebb nő vagyok.

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor minden császáros nőt a testvéremnek fogadtam.

Emlékszem, hogy olyan apró voltál. Maximum százötven centi és ötven kiló. És alányúltál a hónom alá, és kivonszoltál a mosdóba. A sötét és penészes mosdóba, amitől mindig rosszul voltam, most mégis, egy távoli, beteljesül álomnak tűnt.

És persze sikerült pisilnem, és ennek annyira örültem, hogy megint elbőgtem magam. Ott térdeltél előttem és segítettél lehúzni a nadrágom, aztán meg föl.

Aztán visszaraktál az ágyamba, betakartál és megnézted a többi császárost.

Egy óra múlva bejöttél és felültettél. Próbáltad belém diktálni a megmaradt zsömlémet, amit vacsorára kaptam, de képtelen voltam rá.

  • Valamit enned kell – mondtad, aztán adtál egy joghurtot, amit te hoztál be magadnak reggelire.

Amikor mindezzel készen voltunk már hajnali kettő felé járt. Láttad, hogy mennyire fáradt vagyok, és mégis, mennyire vágyom a fiamra.

Elmentél, és néhány percre behoztad.

Végre a karomban tarthattam. Magam mellé fektethettem és kimondhattam neki a legfontosabb szavakat, amit ki akartam mondani: Megteszek mindent, amit tőlem telik, hogy jó anyukád legyek.

Még négy éjszakát töltöttem a kórházban, mert a gyerek besárgult. Te nem voltál többet szolgálatban, pedig meg akartam köszönni neked.

Soha többé nem láttalak.

Itt ülök és a neveden gondolkodom, próbálom visszaidézni, hogy hátha emlékszem majd, de sajnos nem megy. Kába voltam, és riadt, nem jegyeztem meg, pedig milliószor próbáltam már felidézni.

Hogy miről jutott most mindez eszembe?

Arról, hogy naponta szembesülök a hírekkel, hogy milyen helyzetben és milyen körülmények között kell dolgoznotok. Hogy a felső vezetésben mindenki szarik arra, hogy jön a tél, hogy hideg lesz a folyosókon, hogy nem lesz pénz gyógyszerekre, hogy nincs pénz rátok.

Rátok, akik minket, édesanyákat kísértek el az első utunkra. Nincs pénz arra, hogy ne legyen penészes a mosdó, ahová ezeket a nőket az életük egyik legkeményebb útjára kíséritek, sőt, nincs vécépapír, vécéülőke sem.

Hát, hogy a bús, jó életbe lehet így dolgozni? Hogy lehet így megnyugtatni egy nőt, sőt az összes nőt, amikor nektek is filléres gondjaitok vannak hó végén?

Honnan merítitek még mindig az erőtöket?

Hogy lehet dolgozni úgy, hogy nem tudjátok melyik gép mondja fel holnap a szolgálatot, hogy melyik lesz az a kisgyerek, akinek nem fogtok tudni segíteni?

Melyik lesz az a nap, amikor ti szorultok majd segítségre, ti szorultok támogatásra?

Melyik lesz az a nap, amikor összeomlotok a súly alatt, hogy már megint miért fütyül rátok magasról a “karhatalom”?

Tudom, hogy te, most is teszed a dolgod.

Ma is a hónod alá kapsz egy zokogó kismamát, és ma is mosolyogsz a gyerekekre.

Meddig lesz erőd hozzá?

Ha ezt most olvasod, (bár erre minimális az esély) tudd, hogy köszönöm, köszönöm, hogy még mindig kitartasz.

Mert nélküled az életem legfontosabb első találkozása, és az életem legkeményebb négy napja még ennél is nehezebb lett volna.

És azoknak, akik szerint az egészségügyben dolgozókról még mindig le lehet húzni ezer bőrt, és akik szerint minden rendben van, üzenem, hogy nincs.

Nagyon nincs.

És ezt ti is tudnátok, ha nem “maszekba” járnátok.

Jön a tél, és megfagyunk a kórházak folyosóján, miközben várunk.

És nincs hely a vizsgálatokra, és nincs mosoly a magukat a félelemtől összeszart betegeknek.

Túlóra van, múltszázadi infrastruktúra, leharcolt orvosok és nővérek.

Kórházi fertőzések, és magas halálozási arány.

És az még kikívánkozik belőlem, hogy a kurvaéletbe.

Fotó: https://www.facebook.com/MommaKTShoots/

gsbox_banner

 

No Comments