Csak szeretni akarlak, mert te vagy a legjobb…

Nincs más küldetésem a világon, csak ez. Veled lenni, boldoggá tenni – bármikor, feltétel nélkül. Örülni, amikor megjössz, és sírni, amikor elmész.

Emlékszem az első alkalomra, amikor találkoztunk. Őszinte öröm csillogott a szemeidben. Rám vártál, engem kerestél. Magadhoz húztál, szinte teljesen eltűntem az ölelő karjaidban. Szerettél, pedig nem is ismertél. Rögtön a szívembe zártalak, magamba szívtam az illatod és tudtam, hogy jó helyem lesz melletted.

Teltek az évek, és mi összeszoktunk. Rutinosan éltük a napjainkat, tökéletes szimbiózisban. Voltak furcsa szokásaid, például mindig szanaszét hagytad a holmidat. De engem nem zavart, én rendre elpakolgattam, ahol helyet találtam neki. Nem támasztottál elvárásokat felém, ezért engem sem zavartak a furcsaságaid. 

A legjobb barátod akartam lenni. Ha arra volt szükséged, akkor csak csendben voltunk, néha nagyokat bohóckodtunk. Tökéletes társakká lettünk. Minden lépésedhez alkalmazkodtam. Hálád jeléül mindig akadt egy kedves szavad hozzám, s tudtam, ezért érdemes itt lennem. Ez a létem értelme.

Az idő csak szárnyalt, így nem is tudom pontosan, hol romlott el, de egy új időszámítás vette kezdetét. Amikor hazaértél, már nem hozzám jöttél először. Azonnal a kesernyés löttyhöz nyúltál, amitől bűzleni kezdtél. Tudtam, hogy baj van, és tudtam, most van a legnagyobb szükséged rám. De hiába igyekeztem a kedvedben járni, eltoltál magadtól.

Kizártál. Falat húztál magad köré, időnként rám is mordultál: Takarodj!

Egyáltalán nem értettem. Rosszat tettem, miattam vagy dühös? Eldöntöttem, hogy még jobb leszek.

Még jobb társ. Bármennyire is próbálkoztam, semmi sem volt elég jó.

Folyton ingerült voltál. Csapkodtál, felborítottad a bútorokat, törni-zúzni kezdtél. Ijedten figyeltelek az ágyról. Nyugtassalak meg? Vagy inkább hagyjalak? Rettegtem tőled. Pedig csak szeretni akartalak.

Feltüzelve közeledtél felém, éreztem, hogy mostantól már engem sem kímélsz. Iszonyatos erővel löktél a földre, ordítottam a fájdalomtól, de mintha meg sem hallottad volna. A sarokba másztam, onnan néztem, ahogy őrjöngsz.

Nem hagytad, hogy segítsek rajtad. Onnantól kezdve ez volt a napi rutinunk. Ez a sarok lett az én menedékem. De még így is te voltál a legfontosabb számomra a világon.

Napját sem tudom, mikor jártam utoljára a falakon kívül, a szabad levegőn. Régen persze ez is szokásunk volt. Amint hazaértél, már indultunk is, gyakran csak bóklásztunk az ismeretlenben. Hogy együtt legyünk. Te és én.

De annak már vége. Most már csak te és én voltunk a sötét, dohos lakásban. Minden egyes nap megpróbáltam újra a közeledbe férkőzni, de hiába… Az is jobb lett volna, ha magadtól dobsz az utcára. De nem tetted, rabláncra kötöttél.

Megtartottál, pedig semmi szükséged nem volt rám. Csak a kijelölt helyeket használhattam a lakásban, az volt a legjobb, ha meg sem mozdultam. Idővel már nem bírtam enni sem.

Még veled vagyok. Minden alkalommal, amikor új napra virrad, abban reménykedem, hogy visszakaplak. Hogy te és én újra mi leszünk.

 

Október 4. – Az Állatok Világnapja

No Comments