Ilyen érzés együtt lenni egy számítógép- és kütyüfüggővel

Emlékszel, amikor meglátogattalak, hogy veled töltsem a hetet? Emlékszel, hogy kint ragyogott a nap, csicseregtek a madarak, és nekivágtunk, hogy kiránduljunk egy jót? Emlékszel? Az jó. Mert én egyáltalán nem.

Én csak arra emlékszem, milyen volt egy héten keresztül a hátadat nézni. Oké-oké, a hátad is te vagy. És azt is belátom, hogy klasszisokkal jobb kigyúrt, szakállas lovagként ugrálni lángoló háztetőkön, mint szembenézni magaddal: az okos, szemüveges sráccal, aki addig hord egy rövidnadrágot, amíg teljesen ki nem kopik a térdén, és akivel olyan jól éreztük volna együtt magunkat – ha ő is akarta volna.

De te csak csüngtél. Csüngtél és csüngesz és csüngeni fogsz az informatikai világ összes létező mellbimbóján: gépen, X-boxon, tableten, iPhone-on; mindegy, csak virtuális tér legyen.

Szenvedély? Betegség? Szenvedélybetegség? Fogalmam sincs.

Csak azt tudom, hogy tényleg fárasztó napod volt: többször meghaltál és újraéledtél. Egy alkalommal a karodat is levágták, ami ott ugrált a lábad mellett, tehetetlenül, mint egy levágott fejű csirke, de sebaj: az újraindítás mindenre megoldás.

Este, lefekvés után még sokáig csilingelt a fülemben a candy crush: zakatolt az agyam, potyogtak a cukorkák, és olykor arra riadtam fel legmélyebb álmomból, hogy ingerülten sóhajtasz. Okod volt rá, de még mekkora! Hiszen nem érted el a múltkori rekordod, amikor még nem voltam ott veled.

A színes fények megcsillantak a szemüvegeden, amit csak akkor tettél le az éjjeliszekrényre, amikor én már rég aludtam, és reggel olyan más volt az arcod nélküle, olyan felnőtt.

Titokban azt kívántam, bárcsak egy lennék a játékban szereplő nagymellű, hosszú copfos nők közül, akik páncélozott miniruhát viselnek, rugalmasak, mint a takonylabda, és ádáz tekintettel vájják a kardot az ellenfelükbe. Ők valahogy még akkor is szexik, amikor darabos, programozott mozdulatokkal letörlik magukról az élénkpiros grafikájú trollvért.

Akkor talán észrevettél volna.

A hétköznapjaid részévé akartam válni, mégsem akartam, hogy lemondj arról, ami tulajdonképpen az életed.

Igen, talán kicsit sok a napi nyolc óra online öldöklés, faluépítés és cukorkavadászat, de szabadságon voltál, így eresztetted le a gőzt – és nem másképp.

Valahogyan így mentegettelek magam előtt.

Miért? Mert kedveltelek. Igazán.

Esténként azért mégis csak mellém kuporodtál, és együtt nevettünk a stand up-osokon. De ahogy ránk köszöntött a reggel, az együtt elköltött reggeli után a szemüveges fiút ismét elnyelte az az óriási monitor, és én kevés voltam hozzá, hogy lenyisszantsam a cybersárkány mind a hét fejét.

Ültem az ágy szélén, folytattam a hátad bámulását, miközben magam is a tabletedet nyomkodtam, és párszor halkan megjegyeztem, hogy talán, talán mehetnénk valahová, olyan jó az idő, de meg sem hallottad: a tenyérnyi fülhallgató elfedte a füledet, a szívedet, a mindenedet.

Egyszer csak meguntam, fogtam magam, és elindultam. Ki, a parkba, ahol a nap sütött, a madarak csicseregtek.

Nem érdekelt, hogy nem vagy velem, hogy mennyire jó lenne elveszni az ölelésedben, és mennyire fáj, hogy ennyire más világban élünk.

Dobtál rám egy sms-t, hogy vajon merre kóricálok, én, az engedetlen. A valóság, a színes-szagos park volt az én saját virtuális terem, ahol már alig-alig ért el bármi és bárki abból a másik világból.

Csak mentem, ki a természetbe, a szaladgáló mókusok és békésen andalgó nyugdíjasok és átlagemberek közé, és olyan felszabadultnak éreztem magam, mint még soha, de soha.

Nem hiszem, hogy valaha visszatalálok hozzád.

gsbox_banner

10 brutális illusztráció arról, hogy hová fejlődünk…(?)

A technika megkönnyíti a mindennapjainkat, de kétségtelen, közénk is férkőzik. Nézd meg, hogyan látják azok, akik rajzban mondják el: komoly bajban vagyunk. Nem vagyok most gépnél – mondod néha te is? Telefonon? Hehe. Vannak ez emberek és vannak az eszközeik, az a kérdés, ki használ és ki a használt.

No Comments