Ne mondd azt, hogy nem vagyok elég jó, amikor TE vagy a gyáva …

Nem azzal van a baj, hogy nem vagyunk együtt. Még csak azzal sem, hogy nem kellek igazán. Ezt el tudom fogadni.

A bajom inkább azzal van, hogy nehezen viselem a hazugságot. És te, most, bizony hazudsz nekem.

Egyszerűen azért, mert sokkal könnyebb engem beledöngölni a földbe, mint neked szembe nézni saját magaddal. A saját gyávaságoddal.

Amikor találkoztunk, és elkezdődött köztünk valami, úgy éreztem, hogy adok egy esélyt magunknak.

Pedig nem igazán az a típus voltál, akivel általában dolgom volt.

Picit csöndesebb, picit komolyabb. Picit mélyebb érzésű – én legalábbis így láttalak.

Ahogy egyre jobban megismertelek rájöttem, hogy lassan kell haladnom.

Nem akartalak feltörni, megfejteni téged, mert úgy éreztem, ennek természetesen kell jönnie.

Persze nem jött, de még mindig nem láttam a figyelmeztető jeleket. Ha láttam is, ignoráltam őket.

Kezdett feltűnni, hogy eltűnsz.

Nem órákra, hanem napokra.

Titokzatos vagy, sebaj. Ezt sem erőltettem, hiszen aki akar jön.

Később persze rájöttem, hogy hibázok. Túl sokat képzelek beléd, mögéd. Akkor is, amikor nincs ott semmi.

Egyszerűen belefáradtam abba, hogy folyton rossz a kedved, hogy veled mindig történik valami bosszantó, hogy nálad soha nem lehet tudni, hogy éppen milyen hangulatban vagy. Többnyire borongósban.

De elmondani nem akarod.

Csak az kell, hogy ott legyek, hogy fogjam a kezed, de egy határon túl nem engedsz. Egy ponton túl csak te vagy saját magadnak.

Az ember, aki jön és megy, ki és be az életemben.

Aki borús tekintet mögé bújik, hogy ne kelljen érdeklődést mutatnia semmi iránt.

Persze, úgy a legkönnyebb. Csak magaddal foglalkozni. Pontosabban állandóan magaddal foglalkozni és senki és semmi mással.

Begubózni a saját életedbe, onnan nem kimozdulni.

Pedig én hívtalak, hogy gyere, vártam rád, sok hosszú órát.

Nem jöttél.

De én, a hülye, még mindig láttam esélyt. Akkor is, amikor már nem volt.

Annyira adtam esélyt, hogy végül te szakítottál velem. És mi mással, mint amivel az érzelmi kriplik szoktak: nem voltam elég jó.

Lehet, hogy nem voltam elég jó, de ilyet, ilyen roncsolást érző ember nem végez a másikban. Így nem tiprunk bele senkinek a lelkébe.

Legalább annyit hozzá tehettél volna: nem vagy NEKEM elég jó. Vagy MÁSRA van szükségem.

Persze lehet így is nézni.

Az én olvasatomban inkább ez annyit tesz: gyáva vagy.

Gyáva vagy kilépni a saját fejedből, a saját világodból. Gyáva vagy adni, de amit kapsz, az minden kell.

Gyáva vagy ahhoz is, hogy saját magad megismerd, nem, hogy valaki mást.

Gyáva.

Én is az vagyok.

Sokkal előbb el kellett volna hagyjalak.

De nem volt hozzá bátorságom.

gsbox_banner

Olvasd el ezt is:

Olyan kell, aki úgy szeret, ahogy vagyok…

Elcsépelt gondolat? Mégis kifejez mindent arról, ahogy szeretném, hogy szeress, ahogy az életemet szeretném élni. Volt olyan, hogy más akartam lenni, mert annyira vágytam, hogy elfogadjanak. Máshogy öltöztem, máshogy viselkedtem. Be akartam illeszkedni. Be akartam olvadni. Az akartam lenni, akit elvártak, hogy legyek. Magass…

No Comments