Hirdetés (X)

Nem akartam, mégis beléd szerettem

Pedig harcoltam ellene. Megesküszöm bármire, hogy így volt. Párnát szorítottam a saját arcomra, hogy ne érezzem… Ne érezzem a szerelem illatát.

Mert tudjátok; van annak egy olyan különleges, lehelet finom, kicsit édeskés – kicsit gyümölcsös aromája. Amiben egész nap csak ringatod magad, csiki-csuki játékot játszol a gondolattal, hogy most még éppen tartod magad (nagyon), vagy már teljesen átengedted magad neki.

A múltad árnyai körül lengik ezt az új érzést: „tudom, hogy csalódni fogok, újra… de akkor is kell” – és aztán nagy levegőt veszel és teleszívod a tüdőd az édeskés illattal.

Akkor már tudtam: hogy nincs menekvés többé.

Elvesztem.

Megígértem magamnak minden alkalommal, mielőtt találkoztunk (oh, de még hogy fogadkoztam!), hogy nem szeretek beléd. Ha a fene fenét eszik, akkor is a jelennek fogok csak élni, és elveszem, amit ad – de kizárólag csak a jót! Persze ez is a te fixa ideád volt… Én sosem tudtam ilyen felelőtlenül lezser lenni.

Tisztában voltam vele, hogy mindketten sérültek vagyunk és ez nem egy jó párosítás. Pont az ilyen emberek tudják agyon gyötörni egymást.

Annyira görcsösen akartam ellenállni, hogy szinte beleégett minden tetted az agyamba: és végül ez lett a vesztem. Titokban jegyzeteltem magamban, hogy mi az, ami történik velünk, hogy józanul dönthessek minden pillanatban – „nem szeretek beléd, nem szeretek beléd, nem szeretek beléd”; ismételgettem. Aztán pontról pontra, ezekbe a pasis vagy épp szívemet melengető momentumokba habarodtam bele; és te észre sem vettél semmit, csak a szemem furcsa vibrálását jegyezted meg egyik alkalommal.

Akkor jól be is ijedtél.

Onnantól kezdve akadozott közöttünk a kommunikáció, teljesen más síkon mozogtunk: én gyomorideggel vártam, hogy írj és ötször olvastam el a – korábbihoz hasonlóan szűkszavú, ám általam addigra már túlszínezett– soraid, te pedig pont annyira hidegvérrel és félvállról kezelted ezt az egészet, mint a legelején. Mint hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt. Te ott ragadtál a múltban, én pedig előre rohantam a jövőbe. A közös jövőnkbe. Ami sose volt.

A románcunk eleve halálra volt ítélve.

Életem legnehezebb döntését hoztam meg, és máig nem tudom, hogyan csináltam, de én mondtam ki végül, hogy elég volt.

Borzasztóan reszkettem, de megtettem. Magamért. És még akkor sem tudtam, hogy szeretlek.

Napok, hetek teltek bele, ezerszer rágtam át a történteket és fizikailag fájt a hiányod. Minden reggel előre bocsánatot kértem magamtól, hogy aznap is annyit fogok gondolni rád, majd bűntudat nélkül engedtem át magam a sebnyalogatásnak.

Már rég árkon-bokron túl voltál a fehér lovaddal együtt, mikor ráébredtem, hogy kegyetlenül, visszavonhatatlanul beléd estem.

A kiutat most is keresem.

Remélem rátalálok majd.

gsbox_banner

Olvasd el ezt is:

Szeretnéd, hogy beléd szeressen? Nem fog menni…

Bárcsak mondhatnám szebben, vagy kedvesebben. De nem lehet… Az érzéseknek nem lehet parancsolni, még akkor sem, ha te itt, a túloldalon éppen belepusztulsz abba, hogy valaki nem szeret viszont. Nap mint nap arra ébredsz, hogy egyszerűen TUDOD, hogy ti jók lennétek együtt.

No Comments