Hirdetés (X)

„A kampány eredménye valószínűleg az lesz, hogy mindenkinek az összes töke tele lesz a picsogással.”

#metoo? A szexuális bántalmazásról beszélni kell. Nem a szőnyeg alá söpörni. De az elbagatellizálás ugyanakkora bűn. Kérdések merültek fel bennünk. Pápai Zsanett jegyzete.

Nem nagyon szerettem volna posztolni a témában, annyira elbaszott ez az egész dolog, de mivel a Facebook napok óta #metoo lázban ég – és tartok tőle, hogy ez még további néhány napig így lesz –, túl nagy a kísértés, így elkezdtem egyes posztok alatt kifejteni, mi is a bajom ezzel az egésszel. S mivel elég sok bajom van vele, talán mégis jobb, ha ezeket itt csokorba gyűjtve coming outolok.

Várhatóan ismét le leszek antifeministázva, kurvázva, feminácizva – válogasson mindenki ízlése szerint, de az a helyzet, hogy ÉN SEM fogom kiírni a falamra, hogy #me too.

Hogy miért? Erre számos okom van. Ezek:

Nem szeretek evidenciákat posztolni. Viszont nőnemű vagyok. Magyarországon élek. Az említett zaklatás fogalmába (mostanában egyre inkább) beleértjük a legenyhébb kéretlen próbálkozásokat is, páldául a másik fenekének taperolását, beszólogatásokat, kellemetlen helyzeteket, amelyek számunkra sajnos nem ismeretlenek. Ezekből egyértelműen következik, hogy #me too. Nyilvánvalóan minden nőt ért már zaklatás, aki ebben az országban él. Aki járt valaha szórakozóhelyen, utcán, vagy használta már a tömegközlekedést, annak számára ez evidencia – ha figyel. Innentől kezdve teljesen felesleges és értelmetlen dolog ezt kiírni.

Baromira zavar, hogy (már megint, illetve a szexuális zaklatás kategória kiterjesztése/elterjesztése óta rendszeresen) összemosunk súlyos, az elszenvedő számára komoly (pszichés és fizikai) károkat okozó bűncselekményeket (pl. nemi erőszak), más módon súlyos következményekkel járó intézményesült viselkedésmódokat (pl. szereposztó dívány), és zavaró, ámde az előzőekhez képest szinte jelentéktelen cselekedeteket (pl. seggrecsapás).
Én személy szerint kurvára örülnék, ha ezek közül bármelyik témában sikerülne előrelépést elérni, de legalábbis érdemi diskurzust kezdeni. 
Valami el is indult e téren a színésznők coming outjaival.

Ennek kapcsán bőven lenne miről beszélni. Hogyan oldható meg egy olyan probléma, amely bizonyos szakmákban rendszerszinten elterjedt? Hogyan lehet lerombolni egy olyan hierarchikus rendszert, melynek működése nagyrészt abban áll, hogy a „csúcson” lévők szereposztó díványok segítségével döntik el, kiből lehet valami és kiből nem? Ha valaki mégis színészi pályára vágyakozik, hogyan kerülheti ki ezeket a csapdákat? Hogyan érvényesüljön szakmailag egy ilyen közegben? Itt nyilván az is veszít, aki belemegy a „játékba”, és az is, aki nem… Hosszasan lehetne ezekről a kérdésekről beszélgetni, remélem, még fogunk is.

A nemi erőszak, családon belüli erőszak, súlyosabb zaklatások (pl. kisgyerekek molesztálása, fogdosása) kapcsán nyilvánvalóan RENGETEG a tennivaló, az elkövetők megfelelő felelősségre vonásától az áldozathibáztatás megszüntetésén keresztül a túlélők számára terápiás, szociális segítségnyújtásig. Sok dolgunk van. Kezdjük el. Aki pedig már elkezdte folytassa, adjunk ennek teret, szócsövet, eszközt.

A seggrepacsizó suttyókat a helyükre kell tenni (vagyunk páran, akik ezt tesszük egész életünkben, és nem kussolunk, és ez nem azt jelenti, hogy ezzel megbarátkoztunk.) De ahhoz, hogy a súlyosabb problémákra felhívjuk a figyelmet, és az érdemi cselekvés is elkezdődjön, per pillanat szerintem kifejezetten hasznos lenne, ha nem öntené mindenki a saját hasonló „level 1-es”  történeteit (melyekre a legtöbben nem is emlékszünk, annyi van belőlük) a traumatizált áldozat szerepében tetszelegve egymás falára a közösségi médiában.

Higgyétek el, pontosan tudom, milyen kellemetlen és dühítő, ha a mögöttünk álló random férfi egyszer csak rácsap a fenekünkre. Rengeteg ilyen faszt küldtem el melegebb éghajlatra, szerencsés esetben egy méretes pofon kíséretében tizenéves koromtól kezdve.

De talán fordítsuk egy pillanatra a másik irányba a tekintetünket, és próbáljunk némi empátiát találni magunkban azon embertársaink felé, akik ennél sokkal súlyosabb bántalmazásokat szenvedtek el, melyek valóban egy életre szóló traumát okozhatnak nekik. És ha képesek vagyunk egy kicsit komolyan venni az általuk átélt szenvedést, akkor jusson eszünkbe, mit okozunk azzal, amikor saját aprócseprő bajainkat egy kalap alá vesszük az ő komoly problémáikkal.

Ennek a kampánynak a legvalószínűbb várható eredménye szerintem az, hogy telítődünk a témával, és mindenkinek az összes töke tele lesz a „bántalmazott, zaklatást elszenvedett nők picsogásával” (idézet egy témához kapcsolódó kommentből) – pláne miután kiderül, hogy az esetek többségében szimpla seggrepacsiról van szó –, s ezután még nagyobb vehemenciával lehet ignorálni az egész témát. (Már ha lehet valamit vehemensen ignorálni.)

Ez pedig nagyon szomorú hír a súlyos bántalmazást elszenvedő emberek számára, akiknek a helyzete mit sem fog javulni.

Szóval kérlek benneteket, vegyétek le a mártírmaszkot, és beszéljünk a fontos és súlyos meg a fontos és kevésbé súlyos problémákról, érdemben, külön-külön.

(Szerző: Pápai Zsanett)

A főszerkesztő megjegyzése:

Ha elolvastad és megértetted a szöveget gondolkodj el azon, hogy a cikk szerzője nem a traumákat kisebbíti, hanem arra hívja fel a figyelmet, aminek a veszélye fent áll: a komolyabb sérüléseket szenvedő, kevésbé határozott embereket megrémíti a média figyelme, megrémíti az, hogy úgy érzi, az ő szenvedése csak egy a millióból. Nincs rendben a nők zaklatása, nincs rendben a hatalommal való visszaélés! Figyeljetek egymásra, és ne engedjétek, hogy egy hashtag kampány (aminek mi is áldoztunk egy bejegyzést) hisztije elterelje a figyelmet arról, ami fontos: segítsünk egymásnak, támogassuk azt, akinek szüksége van rá.

 

10 hozzászólás

  • comment-avatar
    MeToo 2017 október 19. (9:59 de.)

    Részt vettem a kampányban. Úgy, hogy engem az egyik volt pasim megerőszakolt, egyszer meg úgy menekültem meg pár pasitól, hogy akkor már bicskával jártam. És igen, volt seggre pacsi is. Nagyon sok férfi barátomnak van 12-15 éves lánygyermeke. Ők ledöbbentek, amikor azt mondtam, engem ebben a korban már komolyan zaklattak. Nem hiszem, hogy a #metoo majd megold mindent, s lehet, hogy lesz, ahol visszaüt. De azt gondolom, lesznek olyanok, akik ennek hatására ülnek le a lányukkal beszélni, hogy mit tud tenni, ha hasonló helyzetbe kerül, hogy ha mégis megtörténne egy ilyen, akkor ott vannak neki a szülei, s merjen hozzájuk fordulni. És nagyon remélem, lesznek olyan szülők is, akik leülnek a fiúkkal beszélni arról, hogyan kell egy lánnyal viselkedni, hogy a meghúzzuk a haját típusú dolgokat az oviban ki kellett nőni, és a lányka esetleg nem azért sikongat (vagy éppen nem szól semmit), mert jól esik neki. Nagyon remélem, hogy lesznek szülők, akik magukba néznek, hogy ők vajon jó mintát mutatnak-e a gyermekeiknek, mert szerintem elsősorban ezen múlik, s ebben az irányban lehet javítani a helyzeten.

    Illetve még annyit szeretnék hozzátenni, hogy mind mások vagyunk. Van, akit megerőszakolnak, s idővel túlteszi magát rajta, mással talán csak erőteljesebben próbálkoznak, de örök traumát jelent neki. Nem hiszem, hogy csak annak fájhat a lelke, akivel konkrét nemi erőszak történt…

    Összefoglalva értem, amit Zsanett ír, s nagyjából egyet is tudok vele érteni, de én ezeket azért szerettem volna hozzátenni….

    • comment-avatar
      admin 2017 október 19. (11:43 de.)

      Én is részt vettem a kampányban, sajnos engem is zaklatott egy családtagom. Ezt a traumát nagyon hosszú idő feldolgozni. Fogdostak is, beszóltak is, minden féle, hiszen itt élek, a nők nagy része itthon átélte ezt. Utálom, de ez van. Természetesen nem a kampánnyal van a baj. Azzal nincs semmi baj, ha már csak annyit elér, amit leírtál, sokkal előrébb vagyunk, mint egy hete. Mi csak attól félünk, hogy elsikkad a lényeg, és akinek tényleg szüksége lenne segítségre nem kér. Azért írtam a végére azt a pár mondatot, hogy ne sikkadjon el a lényeg. Zsanett egy nézőpontot írt le, nem kell vele egyet érteni, hiszen ez egy jegyzet. Remélem, hogy a gyógyulás útján jársz, és idővel feldolgozod a traumádat. Őszintén kívánom neked, szörnyű, amit írsz. Bárcsak ne kellett volna átélned. Bárcsak megadatna mindenkinek a gyógyulás. Szeretettel, Judit

  • comment-avatar
    antonia 2017 október 19. (11:09 du.)

    Jó cikk!
    MeeToo: én is remélem, hogy gyógyulgatsz a traumádból, küldök egy támogató ölelést az éteren keresztül.
    Engem az első “barátom” nem erőszakolt meg, beérte a kényszerítéssel. Ezen felül még volt pár zaklatós, taperolós esetem, amiket változó hatékonysággal oldottam meg. A szerzőnek sok mindenben nagyon igaza van, de itt-ott megbonyolítja az élet ezeket az amúgy jogosan és helyesen elkülönített kategóriákat. Pl. ha annak idején gimiben tanárok, iskolatársak nem közönyösek, vagy nem azt közvetítik felém, hogy nem probléma, hogy az egyik osztálytársam kb. minden alkalmat kihasznál, hogy lefogjon, megmarkolja a fenekem, vagy német óra közepén mindenki füle hallatára küldi be, hogy kinyalna, — mert ez ugye csak éretlen bókolás, a fiúk ilyenek, és egyébként is te tehetsz róla, mert ha nem kiabálnál emiatt, nem sírnál, előbb szabadulnál! — akkor könnyen lehet, hogy mindezek után 1,5 évvel határozottabban tudok fellépni, és nem ledermedve, összekuporodva könyörgök az exemnek, hogy ne csinálja ezt, míg ő kielégíti magát rajtam. Úgyhogy én inkább arra az álláspontra helyezkedek, hogy rögtön az első, akár apró jelnél, hogy a másik viselkedése túl nyomulós, rámenős, vagy úgy érzem, hogy bármilyen módon sérti a szabadságom, intim szférám, önbecsülésem, akkor nem bunkón, de egyértelműen szóvá teszem. Ha ezt a másik nem veszi komolyan, vagy a fenti bullshitek bármelyikével indokol, akkor többé nincs dolgunk egymással.
    Ugyanakkor pont azért, mert 1-2 árnyalatot sajnos megtapasztaltam ezen a téren, látom én is, hogy a beszólogatás, füttyögés szintjén megmaradó eseteknek sokszor nagy feneket kerítenek, és azt is erőszaknak tekintik, esetleg egetverő traumaként kommunikálják. Szerintem nem az a legnagyobb gond a “könnyebb” esetekkel, hogy annyira súlyos nyomot hagynak, hanem inkább az, hogy a környezet elítél, leolt, ha meg mered védeni magad, holott éppen bátorítania kellene.

    • comment-avatar
      admin 2017 október 20. (9:14 de.)

      A probléma nálam is az áldozathibáztatás. Amikor nővé érsz beszólnak, megfognak és ha elküldöd a búsba (mert mondjuk a családod elmagyarázta neked, hogy ez nem ok) akkor te vagy a hisztis …csa. De ettől függetlenül nincs más út, ki kell állni. Be kell szólni, rá kell szólni. Ha ezt tudom, talán én sem hagytam volna néhány dolgot. Persze kérdés, hogy kihez kellett volna fordulni a munkahelyen, amikor a főnök taperolt? VAlószínűleg elveszítettem volna az állásomat. :(((

  • comment-avatar
    Réka 2017 október 20. (3:50 du.)

    Értem, amit ír a szerző, de nem tudok vele egyetérteni. Egyfelől a kampány célkitűzése éppen az volt, hogy ha ért téged bármilyen abúzus, akkor szólalj fel. A kampány épp azt akarja megmutatni, hogy mennyire sokarcú az abúzus és hogy egyik szintje sincs rendben. Értem, hogy a seggrepacsi okozta traumát nem lehet egy szintre emelni a nemi erőszak okozta traumával, de az abúzus kategóriába akkor is beletartozik. Muszáj tisztáznunk, hogy a seggrepacsi sincs rendben, muszáj rámutatnunk, hogy valóban majd’ minden nő átesik a taperolás, beszólogatás traumáján. Egyrészt ez csak nőként evidens, sok férfit megdöbbent. Másrészt abban a társadalomban, ahol a seggrepacsit nem tekintjük olyan nagy dolognak, nem lehet a komolyabb abúzusok ellen sem fellépni. Alapvető tanítás kéne, hogy legyen, hogy nem érhetek hozzá a másikhoz az engedélye nélkül. Pláne nem szexuális indíttatással. Milyen üzenetértéke van annak, ha azt mondja bárki, hogy a seggtaperolós esetek ne nyilatkozzanak, csak a “valódi” traumáknak adjunk helyet? A dolognak épp az a lényege, hogy végre megfogalmazzuk, hogy nem csak a nemi erőszak számít abúzusnak. Hogy rámutassunk, mennyire hétköznapi a jelenség, hogy mennyire az életünk része. Igen, evidens. Épp azért kell beszélni róla, hogy ne legyen az. Attól még, hogy evidens és az egyénnek kisebb traumát okoz a tapizás (stb), nagyon nincs rendben és társadalmi szinten nagyon káros. A kampány célja pedig szerintem épp ennek a bemutatása.

    • comment-avatar
      admin 2017 október 20. (4:26 du.)

      Ebben egyet értünk! A kérdés “csak” az, hogy vajon akit komolyabb (és itt nem kisebbítek) bántalmazás ért, nem tekinti-e a saját traumáját semmisnek, ha azt látja, olvassa, hogy egy fenékfogdosás miatt is mindenki hashtegezik. Nem érzi-e úgy, hogy neki nem kell előállnia, hiszen megtörténik mindenkivel, hétköznapi eset. Ez a félelmem. Az a félelmem, hogy ebben a zajban nem kérnek segítséget a csöndesek, a bátortalanok, a gyengék. (Judit, szerk.)

  • comment-avatar
    Réka 2017 október 22. (1:29 de.)

    Kedves Judit, értem, hogyne. De ez a #metoo kampány nem nemi erőszak áldozatairól szól most, hanem az abúzus bármely formáját átélőkről, legyen az verbális, fizikális, súlyos, vagy kevésbé súlyos. És szerintem ez fontos. Mert ha láthatóvá válik, hogy mennyire evidens -ahogy a szerző fogalmaz- akkor lehet fellépni a zaklatás minden szintje ellen. És lehet, hogy erős a véleményem, de amíg degradálunk akár egy seggrepacsis élményt is, addig érdemben nem tudunk fellépni a nemi erőszak ellen sem.

  • comment-avatar
    ggwp 2017 október 26. (9:16 du.)

    Heréljük ki az összes férfit. Feminista megoldás. Ezek miatt tűnik sima hisztériakeltésnek, és politikai játszmának az egész kampány. Színtiszta gyűlölet.

    “FÁBIÁN ANITA SZERINT MINDEN FÉRFIT GYEREKKORBAN IVARTALANÍTANI KELL, AKKOR NINCS ZAKLATÁS”

    https://tibiatya.blogstar.hu/2017/10/26/fabian-anita-szerint-minden-ferfit-gyerekkorban-ivartalanitani-kell-akkor-nincs-zaklatas/44094/

    hajrá metoo kampány.

  • comment-avatar
    Aniko 2017 október 27. (1:32 du.)

    Pápai Zsanett: Bocsi, de ez egy hülyeség. Két probléma van az eset kapcsán. EGYIK: a támadók viselkedése. Hogy megteszik.MÁSIK: pedig a környezet ignorálása. Eljátszák, hogy semmiről sem tudnak, mert nem empatikusak, vagy mert alacsony a stressztűrésük. Ez utóbbi bővebben kifejtve: az emberek nem szeretnek “stresszes helyzetbe” kerülni más miatt, mert mindenkinek “elég a saját baja”. Akkor lesz megoldás, ha mindkét dolog megváltozik. Együtt. Azaz, ha nem lesz támadás ÉS EGYIDŐBEN az embereknek a társadalmi felelősségvállalás miatt bele “kavarodnak” a másik ember problémájába. Azaz meg kell tanulnunk “elviselni a csipogást”. Mindent összefoglalva: a javasolt módszered elősegíti a probléma újrakialakulását.

  • comment-avatar
    Peter 2017 november 10. (8:34 de.)

    Szörnyű hogy a szövegértésre képtelen és értetlen népség miatt elkészült a “főszerkesztő jegyzete”. Kezdek nagyon félni..