Nem mindenkinek jár egy esély – avagy a nem, az nem!

Volt, hogy visszautasítottak. Volt már, hogy velem szakítottak. Vagy egész egyszerűen emberek csak úgy eltűntek az életemből. De mit tehetek ilyenkor? Méltósággal elviselem, és továbblépek…

Mert nincs más opció. Tudjátok, mert ha nem így tennék, akkor a homlokomon díszelegne a tapadós címke. Úgynevezett „paraszemű csaj” lennék, aki nem érti a nemet. Inkább nem adom meg a lehetőséget senkinek, hogy megbillogozzon eme módon. Így hát mit teszek? Méltósággal lépegetek előre.

Még akkor is, ha nem korrekt a másik fél, és legszívesebben ököllel verném az ajtaját valódi magyarázatot követelve.

Ugyanis előfordul, hogy hazudnak. A szemem közé. Valami egészen elképesztő, lehetetlen és abszurd kifogással állnak elő, minden előjel nélkül. Ahelyett, hogy megmondanák kerek perec: Nem szeretnék találkozni többet veled.

Nem. Ehelyett rám tolják a felelősséget, hogy ilyen vagyok, meg olyan nem; még rúgnak egy utolsót a másikba és csak aztán indulnak.

De mit teszek ilyenkor én?

Méltósággal galoppozok tovább.

Mert egy öntudatos, bámulatos és erős nő vagyok. Ugye. Aki tisztában van a képességeivel, s nem kétkedik saját magában. Ugye.

A randizással töltött évek során felfedezni véltem egy másik kategóriát is. Azt a típust, aki átadja a szakítás lehetőségét nekem. Disszociatív identitászavarnak leszek szemtanúja, a kedves férfiból undok pasas lesz, és megvárja, míg én dobbantok. Éli világát, ahogy neki tetszik, majd végül nem ő szakít, mégis nekem fáj.

Aztán van az -, akivel már mind találkoztunk -, akinek nincs bátorsága a szemtől szembeni kommunikációhoz, egész egyszerűen felszívódik.

Én meg csak őrlődök akár a finomliszt, és értetlenkedek… Hová lettél, drágám?

De ne legyünk ennyire férfigyűlölők¸ hiszen velünk is megeshetnek hasonlónk.

Ugorjunk rögtön tovább ama lehetőséghez, amikor mi szeretnénk valakit nem szeretni. Amikor mi óhajtunk élni szabad akaratunkkal, és nemet mondani. Olyankor gyakran vagyunk szemét hülye picsák, de ne vesszünk el a vulgaritás félelmetes erdejében, maradjunk annál, hogy ez esetben mi vagyunk a negatív felek.

Az a valaki, aki megbántja majd a másik valakit.

Jó magam ezen esetekben is szívből pártolom az emberséget. Közlöm udvarias formában, hogy nem szeretnék találkozni az úriemberrel többet. Kész, pont. Általában nem bocsátkozom felesleges részletekbe a magánéletemről -, hiszen egy idegennek ehhez semmi köze -, nem megfelelő életkörülményekre hivatkozva adok egy nemleges választ és békésen búcsút veszek.

Persze mondhatnám neki, hogy ne haragudj, de a profilképedet látva rögvest elkapott a röhögő görcs és meggondoltam magam. Vagy azt, hogy bocsáss meg, de az igénytelen helyesírásodtól rögtön kifelé araszolt a reggelire evett borjú parizer.

Van, amikor helye van a totális, faragatlan őszinteségnek, ez szerintem nem az a helyzet.

Nem bántok meg feleslegesen egy idegent. Ugyan minek. Nem kezdek el hazudozni sem. Tudjátok, én erre, ő arra. Vége.

Valamilyen oknál fogva egyes pszichopata férfi egyedek különös vonzalmat éreznek irántam. Talán a hasonló a hasonlót vonzza? Nem tudom. Azonban gyakran szembesülök azzal, hogy kérdőre vonnak. Értsd, ahogy mondom: számon kérnek!

Én pedig azonnal Nils Holgersson méretre zsugorodom és szorongani kezdek. Apró leszek és védtelen, téglák helyezkednek a mellkasomra, alig kapok levegőt. Rosszul érzem magam, bűntudatom van, nyomaszt a helyzet. Ostorozom magam, miközben ő kínlódik. Ó, én alantas és galád, önző fehérnép! Hát még esélyt sem adok!

Egészen komoly lelki terror veszi kezdetét, hosszú győzködések a másik fél irányából. Aztán felmerül bennem a kérdés, hogy mégis miként veszi a bátorságot bárki is, hogy számon kérjen engem? Mármint hogyne, vannak szituációk, amelyeket a társadalom akként alakított, hogy az ember fia kénytelen-kelletlen, de elszámoljon és felelősséget vállaljon a tetteiért.

A munkahelyén. A szülőknek. A törvény szigorú emberei előtt… Satöbbi.

Az idegenek mindazonáltal nincsenek ebben a listában. Legalábbis az én értelmezésemben.

Miért számoljak el egy olyan embernek, akit egyáltalán nem ismerek, és innentől kezdve persze egyre kevésbé szeretném megismerni? Nem magyarázkodom feleslegesen, még a közeli barátaim számára sem, hát miért kivételeznék egy vadidegennel?

Hogy van az, hogy emberek feljogosítják magukat ilyesfajta nyomasztó érzés generálására? Hogy veszi a bátorságot, hogy engem pocskondiázzon egy idegen csupán azért, mert éltem azzal a jogommal, hogy akaratomnak megfelelően elutasítom őt. Tehát: nem, nem szeretnék veled találkozni és nem, nem szeretnék veled randizni.

Vagy mindenkivel kötelező randevúznom, akinek én megtetszem?

Mindenkinek jár egy esély… – hallom gyakran. Ez így van. De annak is, akinek én nem szeretnék adni? Felnőtt ember vagyok, ha minden igaz, belátási képességgel rendelkezem, tudatos döntés meghozatalára (is) alkalmas vagyok.

Bezzeg, ha én ecsetelném hosszasan, hogy miért kéne az illetőnek velem randevúznia; ha én nyomnék le ezekhez hasonló prédikációt a randevú partnerem torkán, már sikítva menekülnének. És a fent említett címkéket ragasztanák rám. Tapadós. Hisztis.

Hogyne, egy nő viselje már csendben és méltósággal azt a pusztító gondolatot, hogy ő nem kell valakinek! Ellenben, ha bátorkodunk hasonlóképpen továbblépni, akkor rögvest maliciózus dögök leszünk.

Én nem kérlelhetek, nem könyöröghetek – nem lehetek szánalmas!

Sokszor eszembe jutnak József Attila szavai: „én semmit se bánok. mért bánjak mindent én?”

De kérem alással, miért mindig én legyek a kedves és megértő? Én fogadjam el mindenki nyavalyáját, bánatát és meg nem értettségét? Én bizony vegyem tudomásul, hogy szemét, önző ember vagyok, amiért nem szeretném XY-nal tölteni a szombat estémet.

Hovatovább nézzem végig röhögés nélkül, ahogy emberfeletti módon, méltóságát sutba vágva megalázkodik előttem valaki. Hallgassam szó nélkül azon rosszmájú megjegyzéseket, hogy bezzeg egyszer kéretjük magunkat,  másszor pedig elutasítjuk az udvarlást.

A mihez tartás végett tegyük tisztába, ez nem udvarlás! Ez nyaggatás. Tukmálás. Könyörgés, hogy: itt vagyok, szeress belém! „Lécci!”

Beleuntam ezekbe a játszmákba. Elég volt.

Hiszem, hogy erre a viselkedésre senki sincsen feljogosítva.

Továbbra is hiszem, hogy jogom van a nemhez.

Vége.

 

gsbox_banner

Olvasd el ezt is:

Nem kaptad meg a lezárást, és ez nem a te hibád…

Amikor jön a szerelem nem éppen a végén szoktunk elmélkedni, de azért reménykedünk benne, hogy túléljük majd. Valahogy. Mindennek van vége, ezt tanuljuk gyerekként. A mesék felénél nem tűnik el a királyfi, nem “dob” egy sms-t, hogy “Majd visszahívlak!” Nem, ilyet egy igazi királyfi nem tesz… Lehet, hogy nem egy királyfi…

No Comments