Gyakran előfordul, hogy a gyászoló egyáltalán nem kér a vigasztalásból

A gyász körülvesz. És mindannyian találkozunk vele. Akár úgy, mint a veszteséget megélő, akár úgy, hogy környezetünkben éli meg valaki a veszteséget és szeretnénk neki segíteni. De ilyenkor derül ki, milyen eszköztelenek vagyunk a saját gyászunkkal és mások gyászával kapcsolatban is. Ilyenkor derül ki, hogy mennyire rosszul tettük, hogy eddig nem vettünk tudomást az élet természetes rendjéről: az elmúlásról.

Nehéz is ebben a tempóban, ebben az információdömpingben, ebben az idős kort, halált tudomásul nem vevő társadalomban időt és teret találni erre.  Hiszen a halál a tömegkultúra közönségvonzó látványelemeként van jelen az életünkben, amit távolítunk ugyanúgy, mint minden mást, ami a szórakoztatóiparból jön, és szépen átkerül a fantáziavilág keretei közé.

És amikor megtörténik a veszteség, a halál, akkor állunk értetlenül: tényleg létezik? Hiszen mindig csak az egészégről, a fiatalságról, a fittségről, a megoldásról szól minden. Arról, hogyan viszonyuljon a saját korunkhoz, mire taníthat egy betegség, és valóban minek van értelme, arról sokszor a veszteség után kezdünk el komolyan gondolkodni.

És ott állunk tehetetlenül. Kihez forduljunk? Kivel tudunk beszélni? Egyáltalán, kíváncsi bárki a környezetünkből a gyászoló érzéseire? Természetes, hogy képtelenek vagyunk a leghétköznapibb dolgok megoldására is? Egyszer egyedüllétre vágyunk, máskor pedig hiányzik, hogy valakivel beszélhessünk…

Igen, ezek az érzések, a haragtól a szomorúságig, minden teljesen természetes. De erről senki nem nyugtat meg, csak siettetnek: „majd jobban leszel”, „az idő begyógyítja”, „majd lesz másik párod”,” születik másik gyereked”, „örülj, hogy ennyi időt együtt tudtatok tölteni”, „legalább nem szenvedett sokat”….

Zsong a fejünk és inkább nem kérünk a vigasztalásból.

És megértjük: ők sem tudják, mit mondjanak. Jót akarnak, de soha senki nem mondta el nekik, hogy nem kell tanácsokat adniuk. Nincs szükség arra, hogy elmondják, mit csináljunk. Egyszerűen kérdezzék meg hogy vagyok. Hívjanak fel. És hallgassanak meg.

Gyászban lenni és a gyászolónak segíteni – akkor mégis hogyan?

Gyászcsoport vezetőként gyakran találkozom hasonló történetekkel. Mert se tér, se idő, se eszköz nincs a gyászolók kezében arra, hogy a gyászukat feldolgozzák. Bennük ragad a harag, a szomorúság, teljesen elbizonytalanodnak abban, hogy mindez, ahogy érzik magukat még normálisnak mondható-e. De ugyanilyen eszköztelenek a környezetükben élők is, akik sokszor a legjobb szándékuk ellenére is az elmagányosodáshoz, az elbizonytalanodáshoz a meg nem értettséghez járulnak hozzá.

Sokszor a gyászolóval együtt élők, barátok legalább annyira bizonytalanok abban, hogy tudnak segíteni, mint maguk a gyászolók, amikor benne találják magukat az érzelmi hullámvasútban. A segítőknek, családtagoknak, barátoknak nincs már dolguk, mit ott lenni, és megkérdezni, mire van szükség. Ne féljenek, hogy rosszat mondanak, vagy zavarnak, Egyszerűen kérdezzék meg: hogy vagy? szeretnél beszélgetni? Mire van szükséged? Adjanak teret az érzelmeknek. Figyeljenek oda, és hallgassanak figyelemmel.

A gyászolók megnyílnak, ha van rá lehetőségük. Sokan azt tapasztalják, hogy hamar vissza kell térniük a „normális” kerékvágásba, miközben úgy érzik, erre még képtelenek, Azt hiszik velük van a probléma.

Ne siettessünk semmit.

A kulcsmondat: Engedd meg magadnak – az érzéseket, a fájdalmat, hogy megtedd amire szükséged van.

A gyászév azért alakult ki, mert egy év alatt mindent megélünk az elhunyt szerettünk nélkül – az évfordulókat, karácsonyt, születésnapokat… Ez az első év a legnehezebb. Megtenni mindent nélküle. Ezt érdemes megadni / megengedni magunknak.

Halottak napja környékén sokkal intenzívebben éljük át az elhunyt szeretteink hiányát – ami lehet nagyon fájó, attól függetlenül, hogy mikor ment el az élők sorából. Mert a gyászon önmagában az idő nem segít. Csak a gyászmunka segít. Amit bármikor el lehet kezdeni – ki lehet alakítani az ehhez szükséges időt és teret. Hogy ne szakadjon fel újra a seb évről évre…

Gyászcsoport link:

Veszteségtérkép workshop

 

No Comments