Magyar anyák a nagyvilágban – Izrael

Izrael egy lármás, színes kavalkád a középkori Ázsia, a Közel-Kelet és a XXI. századi nyugati világ ötvözetében. Az utcák hangulata mindenhol egy zsibvásárhoz hasonlít, ahol az emberek interaktívan és igen zajosan élik az életüket. Bár elsőre nehéz volt megszokni, Móni már el sem tudná képzelni máshol az életét. Sorozatunk folytatódik!

Ez a hangos, vásári, többnyire vidám hangulat jellemző a hétköznapi életben, ám, kezdetben, nagyon szokatlan az Európában születettek számára. „Mindenki hangosan beszél, az avatatlan fülnek olyan, mintha folyamatosan kiabálnának egymással.” – kezd bele a történetbe Klosz Mónika, aki immár húsz éve él választott második hazájában. – „Amikor idejöttem és meghallottam, hogy ilyen hangosan beszélnek egymással az emberek, azt hittem, hogy mindjárt ölre mennek és összeverekednek. Pedig csak ez a beszéd tónusa, nincs ebben semmi rendkívüli.” – meséli nevetve – „A közel-keleti, ázsiai mentalitásnak megfelelően, illetve a helyi arab-zsidó jellegzetességekkel fűszerezve, jellemzően ,,farkastörvények,” uralkodnak a mindennapokban, ami azt is jelenti, hogy ,,harcolnod” kell mondjuk sorban álláskor, mert itt nem úgy működik, hogy aki bejön, az beáll a sor végére, hanem megpróbál úgy helyezkedni, hogy minél előbb sorra kerüljön.

Nincsenek meg az Európában megszokott előzékenységi szabályok, nem igazán jellemző, hogy előre engedik például az idősebbeket, sem a kisgyerekeseket, vagy átadnák az ülőhelyet a buszokon, sajnos. Ha valaki állapotos, az teljesen természetes, mert itt minden nő állandóan állapotos. Ebből ők már nem csinálnak ügyet. Ha három gyerek üvölt, az sem zavar senkit, nekik is végig kell állni a sort.”

Mónikáék, Tel-Aviv-tól huszonöt kilométerre laknak egy százezres kisvárosban Kfar-Saba-n, ez nagyjából akkora távolság, mintha magyar viszonylatban Érden vagy Biatorbágyon laknának.

„Mi annak idején, kifejezetten ide jöttünk, mert a férjem édesanyja itt lakott és itt voltak barátaink is. Tudni kell, hogy Izrael az egyetlen ország a világon, ahol az úgynevezett hazatérőket, az Olékat, az első évben anyagilag is segítik. Ez nekünk is nagyon megkönnyítette az itteni életben való elindulást. Egyébként ez azt jelenti, hogy mindenki, családi állapotának megfelelően anyagi támogatást kap, amely mellett el lehet kezdeni a nyelvet tanulni, lehetőség szerint munkát vállalni, mert pusztán a megélhetéshez nem elég e támogatás.” – meséli. – „A hébert muszáj valamennyire megtanulni ahhoz, hogy munkát tudjunk vállalni, de egyébként ez egy angol nyelvterület és többnyire beszélik a nyelvet. Azonban nem árt, ha beszélünk más idegen nyelvet is: például oroszul, németül és franciául. Izrael történelme folyamán több, mint száz országból települtek ide, így egy bábeli színes nyelvi, kultúrális örvényben, kisebb-nagyobb problémákkal, de jól megférünk egymás mellett.”

Visszatérve a lazább viselkedésre, Izraelben a pontosságot is máshogy mérik, és a fél órás-órás késés a minimum. „Amit viszont húsz év után még a mai napig nem tudtam megszokni, az az, hogy a hétvége nem kétnapos.” – folytatja a mesélést – „Csak a péntek délután és a szombati nap van, mert vasárnap már a hét első napja és kezdődik a munka, megyünk dolgozni.” Az ország sikeres gazdasági, pénzügyi helyzetéhez nagyban járul hozzá, hogy itt mindenki rengeteget dolgozik. Átlagban, napi tíz-tizenkét órát, ebből kifolyólag nagy a stressz és a frusztráltság is, ami sajnos ma már nagyon meglátszik a gyermekek „nem nevelésén” is.

Móninak korábban saját óvodája volt, most egy magánóvodában dolgozik óvónőként. „Az itt élők nagyon szívesen választják a magánovikat, mert kevesebb gyerek van és több dolgozó jut rájuk. Annak idején azért nyitottam az óvodámat, mert mindig is gyerekekkel szerettem foglalkozni, de végül belefáradtam, mert már nem tudtam velük foglalkozni, annyi volt az adminisztráció és az óvoda vezetésével kapcsolatos feladat.”  – emlékezik vissza néhány évvel ezelőtti időkre – „Most újra alkalmazott vagyok és végre azt csinálhatom, amit szeretek.

Az én csoportomban európai elvárások vannak, a gyerekektől megköveteljük, hogy odafigyeljenek és betartsák a szabályokat. És a szülők szeretik ezt, mert egyébként ők is fontosnak tartják, csak nincs energiájuk és erejük megtanítani a gyereküknek. Úgy tapasztalom, hogy ez a mostani fiatalabb szülői generáció túl keveset vár el a saját gyerekétől, mert már tőlük sem vártak el sokat. Ez most itt nagyon érezhető és talán ennek is köszönhető, hogy az egykor világszínvonalú oktatásunk leromlott.” – magyarázza Mónika. Mi úgy látjuk, hogy már nagyon korán maximális szabadságot adnak a gyerekeknek, amivel ugyan azt hiszik, hogy jót tesznek, de végül kiderül, hogy mégsem ez a jó módszer.

Megfigyelték, hogy ez a szabadelvűség nem célravezető, ezért mostanában egyre több erőfeszítést tesznek, hogy visszaállítsák a korlátokat. A szülők egyre többször fordulnak nevelési tanácsadókhoz, és a televíziókban is nyílt nevelési műsorokat készítenek. „Sokan mondják, hogy mégse kellene mindent megengedni a gyerekeknek és lassan elvárásokat kezdenek támasztani velük szemben.” – fűzi hozzá – „De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy máról-holnapra minden megváltozik. Csak elindult egy folyamat. Ahogy az oktatási szférában is a gyerekek tanulásra való ösztönzése, hogy motiválják őket arra, hogy rájöjjenek, mennyire fontos a tanulás, vagy hogy szeressenek olvasni és hanyagolják végre a PC-ket és a mobiltelefonokat.

„Az izraeli társadalomra egyébként nagyon jellemző a gyerekkultusz. Ez egy olyan ország, ahol erős szava van a gyereknek és a munkám során is azt látom, hogy a szülők „szinte” félnek a gyerekeiktől. Erre a legjobb példa, az az ingyenes telefonvonal, amely a rendőrségre van bekötve és amelyet felhívva, a gyermek segítséget kérhet vagy bejelentheti, ha sérelem érte. Ezt egyébként az USA-ból vették át, de sajnos igencsak visszaélnek vele a gyerekek, mert, ha nem kapják meg a zsebpénzüket vagy egyéb „sérelem” éri őket, akkor egyszerűen bejelentik a rendőrségen, mintha agresszió történt volna, és huszonnégy órás vizsgálatra, szó nélkül elviszik a szülőt.   – teszi hozzá Móni felháborodva.

Ugyanakkor ennek a nagy szabadelvűségnek van egy másik és nagyon komolyan vett magyarázata: a kötelező sorkatonaság. „A fiúk és a lányok tizennyolc éves korukban katonának mennek. A fiúknak három, a lányoknak két év a kötelező szolgálat.  Ez a megengedő mentalitás egyfajta védekezés is a szülők részéről, mert úgy gondolják, hogy mivel a gyerekek előbb-utóbb katonának mennek és esetleg harcolni fognak, nem szabad őket korlátozni. Ki tudja visszajönnek-e, ki tudja, mikor veszíti el a szülő a gyerekét.” – magyarázza Mónika – „Amikor besorozzák őket tizennyolc évesen, sokan kerülnek ténylegesen harcoló alakulatokhoz, akiket a kiképzés után, élesbe küldenek akár a Gázai-övezetbe, akár Cisz Jordániába vagy a határokra.”

„A terrorizmus állandóan itt lebeg az Izraelben élők feje felett, immár 1948 óta. Megtanultunk együtt élni ezzel a szomorú ténnyel, amelyet a világ másik része csak most kezd megtapasztalni, sajnos ők is a saját bőrükön. Itt már évtizedek óta ellenőrzések vannak a bevásárlóközpontokban is, amely egyébként biztonságérzetet ad. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy mindenki rohamsisakban szaladgál. Mi is teljesen átlagosan éljük az életünket.” – avat be Mónika a számunkra elsőre azért elég ijesztően hangzó rendszerbe. „Minden megy a maga normális kerékvágásában, mi is járunk színházba, koncertekre, diszkóba. De, ami fontos, hogy ez az ország állandóan fel van készülve, állandó készenlétben van arra, hogy támadás érheti vagy belső probléma alakulhat ki.”

Amikor a Közel-Keletre gondolunk, általában a nők alárendelt helyzete villan fel, pedig Izraelben nagyon emancipáltak a nők, amit mi sem bizonyít jobban, mint a kiemelkedő részvételük a politikában, a gazdasági szektorokban és a pénzpiacon. „És ezzel párhuzamosan még három-négy gyereket nevelnek és több diplomájuk van.” – mutat rá Móni – „Mivel a szülési szabadság, itt csak három hónap, és a nők is nagyon elfoglaltak, így nagyon elismert szakma a bébiszittereké és a háztartási alkalmazottaké is, és fontos megjegyezni, hogy a férjek, az apák, a nagyszülők is nagyon sokat segítenek a nőknek. Teljesen kiveszik a részüket, a háztartásból, a főzésből és a gyereknevelésből is. A házaspárok beosztják egymás között a feladatokat és ez nagyon jól működik. Az izraeli nők viszont nagyon kemények és nem tűrik sem a puhányságot, sem a nyavalygást. És egy izraeli nővel nem lehet akármit megtenni.”- nevet Mónika.

Míg a fent leírtak a világi családokra vonatkoznak, Móni elmeséli, hogy vannak vallásos családok is, ahol egy egész másfajta élet zajlik. Ezekben a családokban a mai napig nagy szerepük van a vallási szabályoknak, és az előírásokat szigorúan betartják. Náluk a nevelésben is sokkal nagyobbak az elvárások, nagyobb a tisztelet és a követelményszint is. Az apa az abszolút családfő, az ő szava a döntő és az asszony alárendelt szerepben van.

„Az izraeliek körében, mindig is népszerű volt a magyar konyha ízei, sok tízezren jártak már Magyarországon és ismerik a magyar konyhát is, és ha szóba kerül, azonnal sorolják a gulyást, a lángost, a palacsintát és a dobostortát. – meséli Móni – „De ugyanígy imádják az olasz és a görög konyhát is és nagy hagyománya van a közös sütögetéseknek, ahol barbecue-t vagy kebabot sütnek.”

„Mi itt Izraelben a „világ közepén” egy nagyon színes nemzetet alkotunk és mindenki nagyon nyitott, befogadó. Problémáink nekünk is vannak, mint bárki másnak a világ más részein, de összességében jól élünk együtt. Szeretem, ahogy mindegyik kultúrából ragad ránk valami és mindez összeadódik. Minket azonnal befogadtak és az évek során a kezdeti nyelvi nehézségek ellenére ki tudtam bontakozni, meg tudtam valósítani mindent, amit szerettem volna.”

gsbox_banner

Olvasd el ezt is:

Magyar anyák a nagyvilágban: Az élet békés oldala Új-Zélandon

No Comments