Az önszeretet sokkal több, mint hogy *csak* bízol önmagadban

A jól működő kapcsolathoz kell még egy fontos összetevő: és ez pont az a bizonyos önszeretetet, amit hányszor hallottunk már! Hogy miért? Mondjuk…

A legtöbben nem vagyunk tisztában vele, mit is jelent önmagunk szeretete. Azt hisszük, az egész egy unásig ismételt, önbizalom-növelő sallang, hogy legyintsünk a kritikákra, és beszéljük be magunknak, hogy nincs nálunk jobb a Földön.

Még mielőtt önelégült mosollyal magunkra húzzuk a supermanes pizsamát és a torz énképet, öntsünk tiszta vizet a pohárba!

Szeretni önmagunkat azt jelenti, hogy tisztában vagyunk vele, kik vagyunk, és mit akarunk. Jól tudjuk, mire vagyunk képesek, és ismerjük a korlátainkat, valamint azt, hogyan kezeljük, ha egy nehéz élethelyzet kihozza belőlünk a mocsári szörnyet – ez pedig sokkal fontosabb annál, mint hogy frissen épített körmökkel és vakító fogsorral, makulátlan modorral és a háttérből kínosan mosolygó párunkkal a tökéletesség látszatát keltsük pár elismerő, ne adj’ isten, irigy pillantásért.

Ha megkérdeznénk az utca emberét, szerinte mitől tartós egy kapcsolat, valószínűleg törné a fejét (vagy a miénket). Vagy azt mondaná, hogy fogalma sincs, és hagyjuk őt békén, vagy megemlítené a hasonló érdeklődési kört, a közös célokat, valamint a kölcsönös vonzódást és az elköteleződést, pedig a fentiek inkább azt határozzák meg, hogy belevágunk-e egyáltalán a közös jövőbe. A jól működő kapcsolathoz kell még egy fontos összetevő: és ez pont az a bizonyos önszeretetet, amit hányszor hallottunk már! Mégis igaz, hogy:

Ha egész nap rosszkedvűek vagyunk, és munkából hazaérve csak a panaszáradattal sújtjuk a másikat, az olyan, mintha folyton egy viharfelhő alatt rohangálnánk, mint a mérgezett egér. A párunk is látja a felhőt, de ezerrel menekül a viharunk elől.

Ha nem vagyunk képesek megbocsátani magunknak, a másik hibáit sem tudjuk majd tolerálni, a szétszórt zokniktól az elfelejtett évfordulókig.

Ha nem tudjuk, hogyan dolgozzunk magunkon, azt sem fogjuk tudni, hogyan dolgozzunk a kapcsolatunkon.

Ha folyton a külvilág szemén keresztül szemléljük magunkat, arra eszmélhetünk egy lepukkant bárban, hogy már megint az egyik felszínes viszonyból a másikba bonyolódtunk. Kár értünk.

Ha nem leckeként fogjuk fel a kihívásokat, a kapcsolatunkban sem leszünk képesek túllépni a nehézségeken, így megoldani sem bírjuk majd azokat, vagyis Wonderwoman sem lenne valami büszke ránk.

Ha nem becsüljük meg a boldog pillanatokat, és nincs bennünk örömre való hajlandóság, a végén még a kedvesünk mosolya is idegességet vált ki belőlünk, vagyis nem sok választ már el attól, hogy kiérdemeljük a házisárkány-címet.

Ha alapvetően kétségeink támadnak afelől, hogyan fogadjuk el magunkat, nem leszünk képesek igazi, mély szeretetkapcsolatokat kialakítani.

Ha nem tudunk kedvesek és elnézőek lenni magunkkal szemben, nem mi leszünk azok, akik szívvel-lélekkel a másik mellé állnak, még akkor sem, amikor nagy szüksége lenne rá(nk).

Ha szerintünk nem vagyunk „elég k”, senki sem lesz „elég jó” nekünk, és magányosan bámulhatjuk az ablakból az esőt arra gondolva, hogy a sörszagú pizzafutár helyett ezúttal a herceg csönget majd fel.

Ha irigykedünk arra, ami másoknak megadatott, a siránkozásra, hogy “nézd már, neki bezzeg ilyen kocsija / háza / munkája / gyereke / fenékprotézise / fűnyírója stb. van” rámehet az egész kapcsolatunk.

Ha nem hiszünk benne, hogy képesek vagyunk megváltozni, akkor az a hit is hiányzik belőlünk, hogy a kapcsolatunkon bármit is meg lehet javítani.

Ha saját magunkkal szemben is folyton ítélkezünk, szegény párunk sincs tőlünk biztonságban.

Ha elvárjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, nem fektetünk energiát abba a kapcsolatba sem, ami erőfeszítést igényelne a részünkről.

Ha nem tudjuk kezelni a kritikát, a kapcsolatunk könnyen megrekedhet a se előre, se hátra viszonylatában.

Ha „mindig igazunk van”, folyton ragaszkodunk ahhoz is, hogy a másik tévedett.

Ha kisebbségi komplexusban szenvedünk, nem leszünk képesek arra, hogy belássuk, ha végre sikerült fejlődnünk valamiben, vagy elsajátítottunk valamit.

Ha nem tudjuk az érzelmeinket egészséges módon kifejezni, annak az lesz a vége, hogy bolhából elefántot csinálunk.

Ha félünk szembenézni a saját démonainkkal, ellökjük magunktól azt, aki igazán szeret.

Ha fegyverre csak fegyverrel tudunk válaszolni, a folytonos párharc felemészti a kapcsolatunkat. Ne felejtsük el, hogy egy célért, egymás mellett küzdünk, és nem egymás ellen!

Ha nincs elképzelésünk a saját életünkről, hajlamosak leszünk rá, hogy valaki más életét éljük a miénk helyett. Minél később ébredünk rá, annál rosszabb.

Ha fogalmunk sincs róla, mit akarunk, arról se lesz, hogyan érjük el.

Ha nem hiszünk abban, hogy képesek vagyunk változni, azt se hisszük majd el, hogy a körülményeken változtathatunk.

Ha nem tudjuk, kik vagyunk egyedülállóként, azt se fogjuk tudni, kik vagyunk a kapcsolatunkban, és teljes lesz a zűrzavar a fejünkben.

Ha feladjuk önmagunkat, tulajdonképpen azt adjuk fel, hogy valaha képesek leszünk szeretni.

Az önszeretet tehát nem más, mint kellő alázattal és békével tengetni a mindennapjainkat. Az igazán fontos az, hogy bánunk egymással – és magunkkal.

…És most már nyugodtan felvehetjük azt a régi, kinyúlt supermanes pizsit is!

gsbox_banner

Érzékeny vagy, de *biztos*, hogy nem gyenge!

 

No Comments