Advertisement

Magyar anyák a nagyvilágban: Stresszmentes gyerekkor és az Egyesült Arab Emírségek

Egy újabb anya, aki maga mögött hagyta az országot. Tanulságos történeteit Szöllősi Timi jegyezte le.

Gabi és perzsa férje tíz éve költöztek Ras al Khaimah-ba, a Dubaitól egyórányi autóútra található Emírségbe. „Férjemnek egyik nap elege lett és akkor, tíz évvel ezelőtt, egy gyors döntés után költöztünk ide. Perzsa anyósom akkor már több mint harminc éve lakott itt, a férjem is itt nőtt fel, ezért logikusnak tűnt, hogy ide jöjjünk. Bár korábban már jártam Dubaiban, eleinte egy sokk volt számomra az itteni élet. Mindig is városi lány voltam, Budapesten nőttem fel, a belvárosban dolgoztam, úgyhogy amikor megláttam, hogy kecskék, tevék és tyúkok sétálnak a hátsó udvaron, az egy kicsit meglepett. Azóta persze sokat változott minden, és már a tevék is korlátozva vannak.” – meséli nevetve a háromgyerekes Gabi. „Igaz, hogy már itt is van néhany felhőkarcoló és sok modern épület, de nincs az az őrült rohanás, mint Dubaiban.”

 

Ras al Khaimah sokkal kisebb, mint híres szomszédja és inkább családoknak való.  A rettenetesen zsúfolt és forgalmas Dubaihoz képest itt az élet nyugalmasabb és olcsóbb, sokan éppen ezért innen járnak be dolgozni. “Dubaiban talán az úgynevezett „compound”-ok (lakóparkok) azok, amelyek a családosoknak élhetők és számításba jöhetnek.”  – folytatja Gabi – “Ezek egy körülzárt területen vannak, ahová csak az megy be, aki ott lakik. A lakóparkon belül üzletek, étterem, óvoda, edzőterem, és még minden más található. Nagyon szép Dubai, de annyira nyüzsgő, hogy ha már el kell menni valahová, vagy kimenni ezekből a lakóparkokból, ne adj Isten reggel vagy delután hat körül, akkor az maga a tragédia.”

Az Egyesült Arab Emírségekben az állampolgárokat – akik csak azok az arabok, akik már több generáció óta ott élnek – nagyon megbecsülik. Az állam többféle juttatást ad számukra – például házasságkötéskor földet vagy segítséget a házépítéshez – és nagyon jól tartja őket. A nemzeti öntudat mindenhol jelen van, az emberek nagyon szeretik az országukat, ami az előzőeket figyelembe véve nem is csoda.

„Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan emberről tudok, akik állampolgárságot kaptak, ami ráadásul csak az útlevelet jelenti, mert az összes jogosultságot még ők sem kapják meg, csak azok, akik születési jogon szereztek állampolgárságot.” – mesél tovább –  “A helyiek rengeteg támogatást kapnak a gyerekek után, és ha kölcsön kell, akkor nem fordulhat elő, hogy a bank nem ad. Még a fizetésük is magasabb, mint az expatoknak (betelepülteknek).” – teszi hozzá Gabi. – „És bár mi is élvezzük nagyon sok előnyét annak, amit az állam nyújt a polgárainak, azért ha valamit el kell intézned, azt mindig éreztetik, hogy te nem vagy teljes jogú polgár. De mi is ugyanúgy részesei lehetünk a különleges szolgáltatásoknak, és azoknak a luxus dolgoknak, amelyek az országban vannak, kezdve a bevásárlóközpontokban a gyermekeseknek nyújtott szolgáltatásokkal, odáig, hogy szinte mindenhol ingyen wi-fi van. Ugyanígy nekünk sem kell kiszállni a kocsiból, ha az ATM-ből pénzt akarunk kivenni vagy akkor sem, ha be akarunk menni egy kis közértbe: csak odaállunk, bedudálunk, valaki kiszalad a listáért, összerakják, majd kihozzák a kocsihoz. A múltkor például elromlott a tévé távirányítója és valamiért éppen nem volt autóm se, úgyhogy gondoltam megpróbálok telefonon venni egy távirányítót az egyik üzletből. Felhívtam őket, majd fél óra múlva már ki is szállították.”

“Ez már az itt élőknek nem újdonság, sőt inkább természetes, mint ahogy itt mindenkinek. Az állampolgárok születésüktől kezdve ahhoz vannak hozzászokva, hogy mindenki értük van, azért hogy őket kiszolgálja.” – tudjuk meg Gabitól. – „Hallottam már olyat, hogy az általános iskolában a tanárnő rászólt egy gyerekre, hogy maradjon csendben, és a gyermek simán visszaszólt neki, hogy maradjál Te csendben, mert én fizetlek téged! Ez a fajta magatartas ugyan nem jellemző mindenkire, de előfordul.”

Kevés hely van már a világon, ahol nem pénzközpontú lenne a szemlélet és nincs ez máshogy az Emirátusokban sem. „Itt annyi a különbség, hogy nem szeretnek fizetni az emberek, és mindenhol alkudoznak. Egy nagy bevásárlóközpontban azért már nem, de a szépségszalonban vagy bármilyen kisebb üzletben nagyon megy az alkudozás, legalábbis itt nálunk Ras al Khaimah-ban, mert Dubaiban talán kevésbé jellemző, hiszen ott rengeteg a külföldi és a turista.”

 

Ras al Khaimah-ban az élet kevésbé drága. Szegmense válogatja, de az megfigyelhető, hogy az ételek átlagosan húsz százalékkal drágábbak Dubaiban. “Ennek oka abban keresendő, hogy Dubai-ban eleve drágábbak a bérleti- és munkadíjak, hiszen a személyzetnek is többe kerül a megélhetés és a lakásbérlés. Egy ugyanakkora házat – elhelyezkedestől függően – kétszer-háromszor annyiért lehet bérelni Dubaiban, mint itt.” – mondja.

Gabi anyósával közösen egy szépségszalont vezet. Sokban nyilván nem különbözik a magyartól, hiszen oda is szépülni járnak az emberek, de azért van különbség. „Ott kezdődik, hogy itt semmi nem koedukált, sőt a szépségszalonba férfi be sem léphet, de még egy kilenc éves kor feletti fiú sem. Amúgy ugyanúgy festik, vágatjak, egyenesítik, kezelik a hajukat, mint otthon, de itt rengeteg a gyantázás, bár erről a vallás miatt többféle meggyőződés van. A szemöldök talán a legfontosabb részük, mert a szemmel együtt az mindig látható. Az itteni nőknek nagyon szép szemük és szemöldökük van, mindig tökéletesen kifestve és megformázva.”

Gabinak három gyermeke van, kettő már iskolába jár, és ahogy a helyi elit gyermekei is, ők is angol iskolába.  „A nagyobbik fiam hatodikos, a kisebbik harmadikos, és a legjobb, hogy még mindig szeretnek suliba járni.” – magyarázza mosolyogva –  “Nem nagyon akarnak itthon maradni, mert nem szeretnének lemaradni valami jó mókáról. Nincs stressz az iskolában, még hagyják őket gyereknek lenni. A tanórákon csoportokban ülnek és dolgoznak, az osztályteremben külön részek vannak a különböző tevékenységekre (például olvasórész, mesélő sarok) és nem kell vigyázzban ülni a padban. Múlt héten éppen teszt-hét volt, de megint csak azt vettem észre rajtuk, hogy nem izgulnak azon, hogy úristen dolgozatot írunk! Arabul minden iskolában tanulni kell, de más a helyieknek és más az expatoknak. Ami közös, hogy minden reggel meghallgatják és eléneklik a himnuszt, ezzel is erősítve a nemzeti öntudatot. A házi feladat mindig “csak”szorgalmi feladat, amit soha nem kötelező, csak jó lenne, ha megcsinálnának a gyerekek. Kivéve nálunk, mert én még nem vetkőztem le ezeket a dolgokat, úgyhogy nálunk a házi feladat az abszolút kötelező.” –  nevet Gabi. Egyébként sokféle iskola fér itt meg egymás mellett: a helyi iskolák, az indiaiak és mindegyik más és más.

 

Mivel itt mindenki különböző nemzetiségű és eredetű ember között nő fel, nem probléma és nem is furcsa a sokféle emberek egymás mellett élése. „Az egyik gyerekem legjobb barátja egy indiai kisfiú és teljesen jól elvagyunk úgy, hogy mi késsel-villával eszünk, ő pedig kézzel, ahogy a japán barátainkkal is, akik pálcikával esznek. Ez így szép, hogy különbözünk. A félelem és gyűlölet helyett, itt a probléma inkább a lekicsinylés. Ez meglátszik a fizetésekben is, mert az is sokat számít, hogy milyen az útleveled.” – meséli Gabi a tapasztalatait.

A nyári hónapokban a nagy forróság miatt sem Dubaiban, sem bármelyik másik Emírségben nem lehet hosszabb ideig a szabadban kint tartozkódni. „Gyakorlatilag amíg kiszállsz a kocsiból és elmész az ajtóig, az alatt a pár perc alatt háromszor leolvad a bőröd és ötször leizzad rólad a ruha. De azért ezt a néhány nehezebb hónapot is ki lehet bírni valahogy és az év többi részében már csak harminc fok körüli hőmérséklet van.” – magyarázza. – „Amikor ide jöttünk, akkor még az üzletek kilencven százaléka reggel és este volt csak nyitva és napközben zárva voltak, de most már nem ez a jellemző, maximum a bazársoron. A legtöbb üzlet mar nem zár be sziesztára, de az emberekben azért még benne van az ebéd után pihenés szokása.

 

“Ami a nők helyzetét illeti, ez nem Szaúd-Arábia, itt a nőknek sokkal több joguk van. Igaz csak a férjük beleegyezésével, de dolgozhatnak, autót vezethetnek, vállalkozhatnak, még katona és rendőrnő is akad. Több helyen van külön sor nekünk vagy külön váróterem, amely szerintem inkább előny, hogy ne kelljen a férfiak között várnunk.” – teszi hozzá.

Sok nő jár egyetemre, bár ahogy a tanár ismerőseimtől hallom egy részük csak azért, hogy ne legyen otthon, mert ugyan szabadok, de amit az apjuk, az anyjuk vagy a férjük mond valamit, az úgy van. Úgyhogy inkább tovább tanulnak, csak kiszabaduljanak a családi nyomás alól. Az itteni ismerőseinktől és barátainktól sokféle történetet hallottunk már, például olyat is, amikor egy lány, aki tanulni akart, csak este tudott, amikor már elaludt a férje, mert az nem engedte neki. Van olyan ismerősünk is, aki egyetemre járt, most dolgozik,  de nem talál férjet, annak ellenére, hogy gyönyörű és okos és éppen a minap panaszkodott, hogy az itteni fiúk ellustultak, mert akik dolgozó nőkkel kerülnek össze, már csak a pénzüket akarják. Aztán ott vannak azok a férfiak is, akik azért nem akarják, hogy a tanuljon a feleségük, nehogy okosabb legyen náluk. Nekik csak egy otthonülő feleség kell. Szerencsére legalább ilyen sokan vannak azok is,  akik teljesen liberális gondolkodásúak is, főleg, akik külföldön tanultak.”

“Mi bahai vallásúak vagyunk, a bahai vallás tanításai szerint élünk és azokat a tanításokat adjuk tovább a gyerekeinknek is.  Persze kivétel mindig van, de ha általánosítani kell, akkor azt mondanám, hogy a helyi gyerekek ellustultak. Nagyon megszokták a kiszolgálást, azt, hogy nem csak takarítőnő van, hanem egy egész személyzet ugrál körülöttük, a bébiszitterektől kezdve a sofőrig.

Számomra az is nagyon furcsa, hogy míg mi európaiak ha tehetjük, akkor kimegyünk a szabadba és kint csinálunk valamit, addig a helyiek főleg bent játszanak és a négy fal között élnek. Nyilván ennek a nagy meleg is az oka.” – vélekedik Gabi. – “Minden gyereknek van telefonja, xbox, playstation, ipad, és csak ezeken játszanak. Nálunk is megvannak ezek az eszközök, a mi gyerekeink is játszanak velük, de megvannak a szabályok, hogy mit és meddig és legalább ugyanannyit vannak kint és fociznak vagy úsznak.

Itt is szokás, ami Magyarországon is, hogy átmennek egymáshoz játszani a gyerekek, amelyet mi itt úgy hívunk, hogy „playdate”. Egyik ilyen alkalommal, amikor átjöttek hozzánk a gyerekek az egyik anyuka mondta, hogy a gyereke nem mehet ki a házból, még úszni vagy focizni sem szabadott neki. Többször próbáltam, már, hogy elővettem a kártyákat vagy egy társast, de egy percig érdekelte őket, hosszútávon semmi nem köti le őket, csak a kütyük. Kicsit talán az itteni szülő generáció is ellustult. Milliószor láttam már, hogy ha a gyerek sír, akkor nem az anyukájához rohan, hanem a „nanny”-hez. A “kérem” és a “köszönöm” szavak annyira ritkán hangzanak el, hogy a gyerekek lassan már el is felejtik.

Nem tudom, hogy a következő generációnál már lesznek-e változások vagy meddig hagyják ezt tovább gyűrűzni. Ugyanakkor ez azért is érthetetlen, mert a dubai sejk okos és jó szemléletű, jó világlátású ember. Úgy gondolom, hogy ha jó a “fej” vagyis az irányítás, akkor jól tud működni a rendszer, és így talán előbb-utóbb történik majd valami változás ezen a téren is.

gsbox_banner

Olvasd el ezt is:

Magyar anyák a nagyvilágban: Az élet békés oldala Új-Zélandon

Magyar Anyák a nagyvilágban – Álom Torontóban

Magyar anyák a nagyvilágban – Izrael

No Comments