Advertisement

Befejeztem veled. Keress mást, akivel szórakozhatsz!

„Jössz te még az én utcámba!” – Uram isten, hányszor hangzott el a számból ez a felkiáltás, az elmúlt évek során…

Amikor dühös voltam egy pasira, mert nem értékelt eléggé, amikor ott hagytak, amikor átvertek, amikor meg akartam mutatni a világnak, hogy fog a másik még miattam szenvedni, de addigra én már rég túl leszek rajta!

Sokszor be is jött, de még többször baromira nem. A szokásos forgatókönyv úgy zajlott, hogy kisétált az illető az életemből, szipogtam utána egy kicsit, vergődtem a magamra aggatott kényszerzubbonyban, végül, amikor kisajnáltam magamból minden dühöt és beleuntam az áldozati szerepbe; felálltam és leporoltam magam.

Aztán kezdődött minden elölről, egy másik keretsztorival, egy másik kis ő-vel, akivel simán elmentünk egymás mellett, ahelyett, hogy összecsiszolódtunk volna. Kis idő múlva pedig megint ott találtam magam azzal a fránya nagy egommal, meg az emberek ostoba kérdésével, hogy ki hagyott ott kit (nem tök mindegy?!) és az érzéssel, hogy fog ő még az én utcámba jönni.

Mi nők, egész jól elvagyunk a remény leheletvékony sugarával addig a pontig, amíg ki nem derül, hogy az is csak egy jól álcázott „nem”.

Imádunk reménykedni.

Reménykedünk benne, hogy megváltozik, reménykedünk, hogy a megérzéseink most az egyszer csalnak, reménykedünk, hogy a csak szexből majd párkapcsolat lesz, reménykedünk, hogy a rosszfiú a kedvünkért megmutatja az igazi, gavallér énjét, reménykedünk, hogy a szenvedélyes éjszakákat megússzuk kötődés nélkül, reménykedünk, hogy nem fog fájni, ha egyszer vége lesz – és persze reménykedünk, hogy soha nem lesz vége.

Így voltam én is veled. Csakhogy már annyira kiábrándultam a lovestory-k romantikus bájából, hogy profiként; hidegvérrel kezeltem a szombat esti szeánszainkat. Annyira rideggé váltam, hogy egyik alkalommal, amikor feküdtem másnap reggel az ágyban, bámulva a hűlt helyed, hirtelen a mellkasomhoz kaptam, hogy érezzem: egyáltalán dobog-e ott valami?! Dobogott. Nagyon tompán, de dobogott.

Csak akkor kezdett el ennél sokkal, de sokkal hevesebben verni, amikor a szokásos másfél hétnyi csönd után megcsörrent a telefonom és a kijelzőn megláttam a neved. „Attila”. Máig nem értem, hogy tudtam annyira zavarban lenni egy „helló hogy vagy”-ra, hogy remegni kezdett még a hangom is, miközben vagy egy tucatszor álltam előtted anyaszült meztelenül, gátlások nélkül. De valahogy ezt váltottad ki belőlem az eltűnéseiddel, a nyers humoroddal és a csókoddal. Azzal, hogy egész egyszerűen jól tudtál hozzám érni.

Szóval kiültem melléd a jégre fagyoskodni. Megint ott találtam magam valaki mellett, aki mellett szó szerint fáztam a tüzes együttlét után, megint ki akartam hámozni, meg akartam fejteni valakit, akit nem nekem szánt a sors, és még egy rohadt használati útmutatót sem kaptam hozzá, megint lélekdonor akartam lenni egy halott viszonyban.

Amikor végül abbahagytuk a poharazgatást, és kijózanodtam, már csöppet sem találtalak sármosnak. Borzalmasan sajnáltalak a nyomorúságosan üres életedért, a problémáidért, amikről néha órákig tudtál mesélni, és azért, mert magadon kívül képtelen voltál mással törődni. Mivel saját magaddal sem tudtál jól bánni, velem sem sikerült. Ezért nem hoztál soha egy szál virágot sem, és a „jó csaj vagy”-on kívül más bókra nem tellett.

Az utolsó beszélgetésünk elég viharos volt, annyira felzaklattak az infantilis üzeneteid, hogy telefont ragadtam és válogatatlan káromkodások közepette közöltem veled, hogy felejtsd el a számomat.

Már akkor tudtam, hogy te nem jössz többé az én utcámba. Alaposan lezártam minden bejáratot. Te pedig sosem szeretted az akadályokat.

gsbox_banner

Nézd meg ezt is:

Régóta vagy szingli és nincs kedved elölről kezdeni az egészet?

No Comments