Nem én vagyok a “Mama Hotel”, avagy azért szakítok, mert nem fejlődsz…

Sok mindent lehet mondani rólunk, nőkről. Gondoskodunk, hajtunk, anyák vagyunk, szeretők, éppen, ami kell. Azonban szinte nem telik el úgy nap, hogy valamelyik ismerősünk ne panaszkodna arra, hogy a férfi, akivel él, semmit nem vállal. Főleg felelősséget nem. 

Hősnőnk (nevezzük Editnek) pont idejében ment férjhez. (Ő mondja ezt.) Se túl későn, se túl korán. A férje 29 volt. Ő 27. A kezdeti lángolás után néhány évre jött az elő gyerek, majd három év múlva a második.

“Igazából már az első szülés után furcsa helyzetbe kerültem. Mivel én voltam a nő, teljesen automatikus volt a dolog, hogy én maradok otthon, nincs is ezzel semmi baj, de mivel nem jöttünk ki a pénzünkből nekem azért egy hatórás munkát be kellett vállalnom. A férjem nyolcat dolgozott, és úgy gondolta, hogy emellett, tök természetes, hogy én csinálok otthon mindent. Főzök, mosok, takarítok, szervezem a pénzünket, fizetem a csekkeket. Működtetem a mikro-vállalkozást, amit úgy hívunk: család. Mert egy lakás költségeit, rezsijét, gazdálkodását fenntartani az. Nem is könnyű, időnként kértem tőle, hogy legalább a csekkeket vegye át, néhány hétig figyelt rájuk, aztán már nem.”

Amikor a második gyerek megérkezett a helyzet sokkal rosszabb lett. Edit fáradt volt, felszedett néhány kilót, nem volt kedve csininek lenni, mert úgy érezte nem kíváncsi rá senki.

“Gábor karrierje szárnyalt. Tizenkét órákat dolgozott, mert imádott bent lenni, ahol körbe dongták a kollégái. Ő volt a sármos hapsi, akinek minden sikerült. Volt otthon két tökéletes gyerek, szerető asszony, rendes lakás. Én közben beledöglöttem ebbe, de ő változatlanul azt hitte, hogy minden az én dolgom, és ez így természetes. Persze, hiszen ezt szokta meg.”

Edit, három évvel a válás után (mert az lett belőle) magát okolja a történtekért:

“Nem kellett volna mindenben kiszolgálni. És akkor nem lett volna ez. Most egy jóval fiatalabb nővel él együtt, aki fel sem emeli a fakanalat. A volt férjem meg rákölti az összes fizetését, mert a lány egy követelőző agresszor. A gyerektartással meg mindig késik, már ha fizeti egyáltalán…”

Persze nem mindenkinél tart tíz évig, amíg kiborul a bili. Zsuzsi az első két kapcsolatában találkozott ugyanezzel a jelenséggel, és azt mondja, kizárólag rajta múlott, hogy vége lett a kapcsolatnak.

“Az első kapcsolat tovább tartott, mert több hónapi együttélés után esett csak le a tantusz. A másodiknál már sokkal rutinosabb voltam, és tanultam a jelekből. Hogy melyek ezek? Az a pasi aki minimális rendet sem tanult otthon a szüleitől, aki nem mosogat el soha maga után, vagy eszébe sem jut, hogy időnként levigye a szemetet, többnyire egy elkényeztetett mama pici fia. Persze van esély arra, hogy ez változni fog, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, kell a francnak egy olyan pasi, aki nem akar száz százalékig részt venni a kapcsolatban.”

Persze lehet mondani, hogy ezt hozta otthonról, hogy ez az, amit anyáink teljesen tévesen neveltek a kortárs férfiakba: a nő dolga, hogy kiszolgálja a férfit. Ez azonban egy nagyon is túljáratott lemez.

Mi inkább úgy fogalmaznánk, hogy az a kapcsolat, amelyben a felek nem egyenlő arányban terheltek, nem lehet soha boldog. Mindkét fél számára legalábbis biztosan nem.

Edit azt mondja, hogy a legjobban az fáj neki, hogy a volt férje nem akart fejlődni.

“Amíg én olvastam, sportoltam, folyamatosan többre és jobbra vágytam, ő kizárólag magával volt elfoglalva. És eszébe sem jutott, hogy együtt is csinálhatnánk dolgokat. Persze ehhez észre kellett volna vennie, hogy elfáradtam, hogy nem bírom egyedül. Amikor pedig ezt szóvá tettem, minden egyes alkalommal azzal érvelt, hogy ő sokkal többet keres, és az ő pénzéből élünk. Ez pedig csak részben volt igaz. Hiszen én is dolgoztam. Mindent összevetve jóval többet, mint ő…”

Zsuzsi, két szakítással a háta mögött keresi a választ, és hisz benne, hogy van férfi, aki nem ezt az elavult bullshitet szajkózza.

“Nem azt mondom, hogy nincs az a pasas, akit nem állnék neki nevelni. De ha belegondolsz már az elképzelés is teljesen el van cseszve. Én neveljem? Egy felnőtt férfit? Minek? Kinek? Ha ezt nem hozta a családból akkor miért nem tanulta meg maga? Nem akarom azt mondani, hogy mi nők, mindenben jobbak vagyunk, de könyörgöm, ha én nem csinálok meg dolgokat, akkor ki fogja?”

Nem lehet száz százalékosan készen érkezni egy kapcsolatba, és nem is kell.

Bizonyos dolgokat együtt, egymástól tanulunk, egymás szemén keresztül is rengeteget formálódunk. De mindkét fél számára tanulságos lehet ha időnként megállnak és megnézik egymást.

Majd felteszik a kérdést: biztos, hogy boldog a társam? Biztos, hogy elég terhet leveszek a válláról? Adok neki elég erőt, teret, szabadságot vagy éppen energiát?

Nem kell a tökéletesre törekedni.

De nem árt odafigyelni sokkal jobban arra, akivel együtt élünk!

gsbox_banner

Nézd meg ezt is:

 

10 dolog, amit a boldog párok *majdnem* minden nap megtesznek

 

No Comments