Advertisement

Oprah Winfrey olyan inspiratív beszédett mondott a Golden Globe-on, hogy még évekig idézni fogjuk!

Az éjjel átadták a Golden Globe díjakat, és rengeteg fontos és izgalmas dologról cikkezhetnénk. Viszont a legfontosabb, nekünk nőknek, Oprah beszéde. Nálunk most elolvashatjátok az egész szöveget, magyarul.

Íme a teljes beszéd szövege:

“Amikor még kislány voltam, egyik este 1964-ben ültem otthon, Milwaukee-ban a linóleum padlón és néztem a tévében Anne Bancroft-ot amint a 36. Oscar-gálán kihirdeti a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Kinyitotta a kezében lévő a borítékot öt szót mondott, amellyel szó szerint történelmet írt: “The winner is Sidney Poitier”. (A nyertes: Sidney Poitier.)

Akkor a színpadra lépett a legelegánsabb férfi, akit valaha láttam: a nyakkendője fehér volt, a bőre fekete. Azelőtt még soha nem láttam, hogy fekete bőrű embert ünnepeltek volna. Sokszor próbáltam már elmagyarázni, szavakba önteni, hogy ez mit jelentett akkor egy kislánynak, aki szegénységben élt és akinek az anyja hullafáradtan tért haza minden este, mások házának takarításából. De akkor nem tudtam mást mondani mint, hogy Ámen, Ámen, Ámen!

1982-ben aztán Sidney megkapta a Cecil B. de Mille díjat, ugyanitt a Golden Globe díjátadáson, és úgy érzem, hogy a nagyon sokat ért az a pillanat, ahogy ez is, amikor kislányok ezrei látják a tévében, amint első fekete bőrű nőként most megkaptam ezt a díjat. Nagy megtiszteltetés és kiváltság együtt ünnepelni veletek és azokkal a fantasztikus emberekkel, akik inspiráltak, akik próbára tettek és kihívások elé állítottak, akik erőt adtak nekem az úton, amelynek a végén most itt állhatok. Dennis Swanson, aki adott nekem egy lehetőséget, miután látott  az A.M. Chicago című műsorban és azt mondta Steven Spielbergnek, hogy “Ő itt Sophia a The Color Purple-ből. (Bíborszín) Gayle, aki mindig jó barátom volt és Stedman, aki olyan, mint egy szikla.

Szeretnék köszönetet mondani a Hollywood Foreign Press Association-nek, tudjuk, hogy a sajtó mekkora nyomás alatt van mostanában. Tudjuk, hogy milyen nehéz úgy dolgozni, hogy mindent elkövessenek, hogy fény derüljön az igazságtalanságokra és a korrupcióra. A zsarnokokra és az áldozatokra, a titkokra és a hazugságokra. Azt kell, hogy mondjam, sokkal jobban értékelem a sajtó munkatársait, mint korábban, mert rengeteget segítenek tájékozódni ezekben a bonyolult időkben.

Ezért is jutottam arra, hogy beszélni és elmondani az igazunkat a legerősebb eszközünk, amink csak van. Különösen büszke vagyok azokra a nőkre, akik elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy hallassák a hangjukat és megosszák történeteiket. Ünnepeljük mindannyiunkat, akik most itt vagyunk, mert elmondtuk a saját történetünket és ebben az évben, mi magunk leszünk a történet.

De ez nem csak a szórakoztató iparágat érinti. Túlmutat a kultúrákon, a földrajzi helyeken, vallásokon, politikán és munkahelyeken. Ma este szeretném kifejezni a hálámat mindazoknak a nőknek, akik hosszú éveket éltek erőszakban és bántalmazásban, mint az édesanyám is, akinek etetni kellett a gyermekeit és fizetni a számlákat és akinek álmai voltak. Ők azok a nők, akiket már nem ismerhetünk. Ők a munkavállalóink és a mezőgazdaságban dolgozók. Ők azok ,akik gyárakban dolgoznak, éttermekben, egyetemeken. Gyógyítanak, épületeket terveznek vagy tudományos munkát végeznek. Részt vesznek az üzleti életben vagy a politikában. Ők az atléták az Olimpián és ők a katonák a hadseregben.

És van még valaki: Recy Taylor. 1944-ben Recy, a fiatal feleség és anya hazafelé tartott a templomból Abbeville-ben, Alabamában, amikor hat fehér, fegyveres férfi megtámadta. Megerőszakolták és bekötött szemmel ott hagyták az út mellett. Megfenyegették, hogy megölik, ha bárkinek beszél arról, ami történt vele, de története mégis eljutott az NAACP (Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) nevű polgárjogi szervezethez, ahol egy fiatal munkatárs, Rosa Parks lett az ügy vezetője. De sajnos az igazság abban az időben sem volt opció. A férfiak, akik azt tették vele, soha nem lettek felelősségre vonva. Recy Taylor tíz nappal ezelőtt halt meg, 98 évesen. Úgy élt, ahogy mi. Egy kultúrában, amelyet brutális emberek roncsolnak.

Hosszú ideig nem hallottunk nőket beszélni. De most eljött az ő idejük. Eljött az idő.

Remélem…csak remélem, hogy Recy Taylor úgy halt meg, hogy tudta a saját igazát, az igazát sok más nőnek, akiket gyötörtek és zaklattak azokban az években és még most, napjainkban is. Az igazat, amelyet közel tizenegy évvel később Rosa Parks is érzett a szívében, amikor úgy döntött, hogy ülve marad a Montgomery felé tartó buszon és amit éreznek most azok a nők, akik azt választották, hogy kimondják: “Me too”. És minden férfi, aki azt választotta, hogy meghallgatja őket.

Pályafutásom során mindig azt akartam a legjobban – legyen szó akár a televízióról, akár a filmekről -, hogy mondhassak valamit arról, hogyan viselkednek valójában a nők és a férfiak. Elmondhassam, amikor szégyenkezünk valami miatt, elmondhassam, hogyan szeretünk, milyenek vagyunk, amikor hibázunk, vagy amikor dühösek vagyunk, amikor magányosnak érezzük magunkat, amikor kitartunk valami mellett és amikor legyőzzük az akadályokat. Rengeteg emberrel készítettem interjút, akik a legcsúnyább dolgokkal birkóztak meg, ami csak megtörténhet velük. Legnagyobb erősségük abban rejlik, hogy képesek reménykedni és azt érezni, hogy még a legsötétebb éjszaka után is egy szebb nap jön.

Ezért azt kérem a lányoktól, akik néznek most bennünket, hogy tudják, hamarosan új nap virrad! És amikor végül  felvirrad, az azért lesz, mert nagyon sok csodálatos nő, akik közül sokan most is itt vannak velünk ma este, és sok rendkívüli férfi, keményen küzdenek, azért hogy ők legyenek a vezetők, akik elvezetnek bennünket abba az időbe, ahol soha többet senkinek nem kell azt mondani, hogy “Me too”.”

Oprah Winfrey, televíziós mogul, Oscar-díjas színésznő, aktivista. 2018. 01.07, Golden Globe díjátadó

Nézd meg a videót itt:

gsbox_banner

Olvasd el ezt is:

Hét magyar nő, akikre 2017-ben *is* nagyon büszkék voltunk!

 

No Comments