Egy fájdalmas szakítás utózöngéi…

Kezdetben csak egyszerűen megráztam a vállam, mert hát ugye az ember előbb-utóbb hozzászokik a kapcsolatok afféle tulajdonságaihoz, hogy előbb ér véget, mint azt igazából terveztük. És biztos, hogy akkor amikor nem számítasz rá. Az elbocsájtó szép üzenetre. Konkrétan.

Igaz, az új évezred sztereotíp nôi ideálja nem áll már meg az esküvôiruha kölcsönzôk elôtt könnycseppeket morzsolgatva az orra tövébôl. Maximum néha a multiplexekben áztatja el a kukoricáját, amikor a szélesvásznon egymásra talál nô és férfi. És belátható, hogy csak nôi társaságban csinálja ezt a kiborulást, mondván baromi kemény vagyok én is!

Azért néha eszembe jut, hogy anyám huszonkét évesen feleség volt, huszonhárom évesen pedig anya.

Hogy is volt?

Az elsô sírógörcsöt akkor kaptam, amikor négy nappal a kiköltözésed után a kötelezô anti-depresszáns alkoholmennyiség bevitelét követôen, a bulimaradékot takarítva ösztönszerűen a spájzba mentem a porszívóért. Illetve csak mentem volna, mert a porszívó nem volt szokásos helyén. Elvitted magaddal amikor kicuccoltál tôlem. Ültem a fal mellett és zokogtam. Aztán elsô indulatomban felhívtam anyámat – gondolván ebben a krízishelyzetben csak az ész és a tapasztalat segíthet. Tévedés.

Következô szívinfarktus akkor ért, mikor barátaim tanácsára átrendeztem a lakást – szomszédaim kicsit nehezteltek a hajnali szekrénytologatás miatt – és az íróasztal fiókjában megtaláltam azt a verseskötetet amit még tôled kaptam, mintegy örök mementóként az egészhez.

Jézusom! Higgyek az égi jelekben vagy ne? Persze a kötet címe stílusosan „Várj reám” amivel már akkor se nagyon tudtam mit kezdeni, meg most sem. De leginkább most. Várjak, tényleg? De meddig? Amíg letisztulnak a dolgok? De milyen szinten? Mennyire csinálhatok magamból depressziós szerelmi páriát anélkül, hogy magam elôtt ne legyek nevetséges? Na jó.

Persze ha egyáltalán szóba jöhetne az a verzió, hogy újrakezdjük az egészet.

Spontán kiborulásim után (metrón, villamoson, moziban, munkahelyen, telefoncsacsogás közben, szerelmes gerlepárt látván) persze rutinszerűen beindult a tagadó korszakom.

El sem bírom képzelni, hogy mennyit jöhetett rád a csuklás akkoriban, mikor baráti köröm rendszerint titulált mindenféle fajzatnak engem segítendô.

De akkoriban mintha ki is tárult volna egy kicsit a világ. Szórakozóhelyrôl szórakozóhelyre jártam végigpróbálván az összes koktélt és sörfajtát ami csak létezik. Szorosabbra fűztem a baráti kötelékeimet és napi négyszer hívtam telefonon anyámat, aki boldog volt, hogy hall rólam, ugyanakkor tanácsaival bombázott éjjel és nappal.

Gyakorlatilag készen álltam az újra. A teljesen újra. Csak hát éppen még mindig nem tudtam enni, és az összes utamba akadó hímnemű túl magas volt, túl alacsony, túl szôrös talpú, túl barna, túl sovány, túl kövér, meg ilyenek.

Ráadásul napokat töltöttem a naplóm olvasásával, hogy megtaláljam a választ. A választ A kérdésre. Hol rontottuk el? Aztán ez késôbb leszűkült arra a kérdésre, hol rontottam el? Mert más lehetôség nincsen. Én voltam az.

Tagadó korszakból tehát átléptem az önokoló-lúzer-béna-kapcsolatra teljesen képtelen nônemű szerepébe, ami rosszabb volt bárminél.

Plusz, a szegény embert még az ág is nyúzza effektus agresszív csúcspontjaként simán közölték velem, hogy Te! már régen becsajoztál.

Klassz.

És ezt csak úgy egyszerűen a telefonomba mondja a közös ismerôs srác, aki halálosan boldog, hogy végre bosszút állhatott rajtam azért, mert annak idején ô (mármint a bosszúálló) mint férfi egyáltalán nem érdekelt. Mert nekem pont az ô legjobb haverjába kellett beleesnem ,aki egy veszett sármos pasas, de a legnagyobb bohóc a földön. Az is igaz, hogy ez a link fazon a veszett sármját leginkább saját érdekében használja.

De ez akkor sem magyarázat a becsajozásra, és különben is, hogy teheted amikor én itthon vagyok és meghaltam már ezerszer minden nap. (A legutóbb például a parkban a szerelmes gerlepárt nézve.)

Aztán elmúlt ez is, felmorzsolt a hétköznapi élet, idônként még összerándult az izomzatom mikor egy-egy közös dalunkat lejátszotta a rádió ,vagy ha közös barátainkkal hozott össze a sors.

Már éppen behegedt volna a varrat, mikor megint elém pakolt az élet. A sors útjai, meg minden, én pedig kétpercenként rákezdtem a „Hát, ezt nem hiszem el …” mantrára. Tehetetlenség vesz rajtam erôt félpercenként és az agyamat járatom minden egyes megmozduláson. Eszembe jut, hogy nem tudok felejteni.

Kicsit fura ez. Mert mindenki mást mond. Ilyen okosságokat például, hogy csak a káposzta jó felmelegítve, meg biztosan még dolgotok van egymással, meg hogy ez csakis valami karma lehet, tuti, hogy elôzô életetekbôl ismeritek egymást, azért nem tudtok elszakadni.

Én már nem tudom mit gondoljak. Pontosabban azt gondolom, hogy nem gondolkodom tovább. Az agyalás is ilyen nôi dolog. Amit hoz az élet, úgyis az lesz! (És azt ki befolyásolja?) Egyszer már elrontottuk. Nagyon. Így már nehezebb.

Te nem szólsz. Bevallottan vagy gyáva, én is az vagyok. De mindenkinek van még egy sansza. Még a leggyávábbnak is.

Vagy talán mégsem.

A sansz most már nekem jár…

(Részlet Hidasi Judit, Gondolatmappa című könyvéből. ITT vásárolható, meg boltokban 🙂 )

gsbox_banner

10 inspiráló és csodás könyv nőkről, nőknek

No Comments