A barátnak, aki elveszített valakit…

Bárcsak nyújthatnék neked vígaszt… De erre még minden szeretettemmel sem vagyok képes.

Talán nem is kell mondanom, de azért mondom: őszinte részvétem. Borzasztóan sajnálom a veszteségedet. Soha, senki nem fogja tudni pótolni azt az embert, akit elveszítettél. Ő volt a legjobb barátod, a szövetségesed, a védelmeződ. Feltétel nélkül állt melléd, bármit is hozott az élet. Ez már önmagában is hatalmas kincs, és elveszíteni fájdalom.

Most minden igazságtalannak és igaztalannak tűnik. Talán a legjobb, amit tehetsz, hogy heteket, hónapokat adsz magadnak a gyászra.

Még akkor is, ha van benned egy türelmetlen késztetés arra, hogy visszatérjen minden a “normális kerékvágásba.” Hogyan is történhetne ez meg? Soha többé nem lesz olyan, mint előtt, nem lesz “normális kerékvágás.”

Pontosabban lesz. Csak másmilyen. Máskor. Később. Amikor az emlékek az életed részévé válnak, és azokkal együtt tudsz majd tovább élni.

Talán azt is érzed most, hogy legszívesebben falak mögé bújnál és elrejtőznél. De tudnod kell, hogy sokan szeretünk. Ha nem is mindig vagyunk melletted, ha szólsz, ha utánunk nyúlsz, ha kinyújtod a kezed, akkor melletted leszünk. Mert itt vagyunk. Szeretünk. Segítséget kérni nem a gyengeség, hanem az erő jele. Nem kell egyedül végig csinálnod.

De biztos, hogy bármennyi ember is vesz körül mindig lesz egy, aki hiányzik: ő. Az édesanyád. Hiszen őt nem pótolja semmi. Hiszen még mindig minden nap fel akarod hívni, hogy elmeséld neki mi történt veled. Ez nem fog elmúlni, csak megtanulsz majd együtt élni a helyzettel. Az emlékével. A szeretetével a szívedben.

Egy napon újra látni fogod, hogy milyen szép a világ, és, hogy nem vagy egyedül. Egy napon nyitott leszel minden új dologra.

Mert hidd el, ő azt szeretné, hogy vedd észre a szépet. És élj boldog életet.

 

 

 

No Comments