Ez történik akkor, ha az *igazival* akkor találkozol, amikor össze van törve a szíved…

Nem voltam felkészülve Rád. Akkor toppantál az életembe, amikor még gyógyulóban voltam. Amikor próbáltam megtanulni együtt élni az összetört szívem darabjaival. Amikor még próbáltam szembenézni azzal, aki a tükörből néz vissza rám.

Nem voltam felkészülve valaki olyanra, mint Te, amikor még görcsösen ragaszkodtam a fájdalomhoz, amiről azt hittem, megérdemlem.

Tudod, amikor folyton csak bántanak, egy idő után hozzászokik az ember.

Nem is annyira a fájdalomtól féltem, inkább a boldogságtól. A fájdalomhoz hozzá voltam szokva. Tudtam, hogy kezeljem.

Hozzá voltam szokva a csalódáshoz. Szinte már számítottam rá.

Soha senkire nem néztem bizalommal. Soha senkit nem láttam úgy nézni rám. De veled.. Veled könnyű volt.

Te felváltottad a bizonytalanságot a bizonyossággal. Felváltottad a kétes jeleket azzal, hogy betartottad a szavad. Felváltottad a testi kapcsolatot azzal, hogy előbb érzelmeket akartál. Engem is akarásra késztettél.

Azzal, hogy akkor hívtál, amikor ígérted. Órákat telefonáltunk.

Azzal, hogy olyan gyorsan ismertük ki egymást, hogy kicsit meg is rémített.

Azzal, hogy el akartalak lökni magamtól, de te minden alkalommal csak szorosabban öleltél.

Azzal, hogy gondolkodás nélkül elmondtam magamról mindent, jót és rosszat is, amivel azt hittem egy életre eltaszítalak. De te maradtál, és meghallgattad a múltam, ami még mindig kísért. Könnyen kezelted, mintha nem is lett volna olyan rossz.

Fogtad a fájdalmam, az összetört szívem, és megtanítottad, hogy én nem ezeket érdemlem.

Két szék közt a pad alá estem, mikor megismertelek.

Egyfelől ott volt az izgalom, hogy egy valaki új lépett az életembe, másfelől viszont még ott volt a fájdalom, amit valaki más hagyott maga után a múltamban.

Mert van valaki a múltban, aki magával vitt egy darabot belőlem, amit már sosem kapok vissza. Így bármennyire akartam, nem volt teljes a szívem, amit neked adtam, de próbáltam megtenni minden tőlem telhetőt remélve, hogy elég lesz.

Voltak pillanatok, mikor semmi okom nem volt rá, hogy ne bízzak meg benned, mégis gyanakodtam, mert a múltam azt tanította, óvatosnak kell lennem. Együtt nevettünk, mikor egyszer csak rád néztem, és a valóság mellbevágott. A valóság, hogy tovább kell lépnem, és úgy kell tennem, mintha már nem fájna.

De a gyógyuláshoz idő kell.

És mikor találkozol valakivel, nem az az első gondolatod, hogy ’Na végre’. Lassan adod oda a szíved, próbálsz óvatos maradni.

Én nem kértem, hogy sétálj be az életembe. Azt gondoltam, még nem állok készen. De mi van, ha soha senki nem áll készen igazán valamire, ami jó? Mi van akkor, ha véletlenül botlunk a megfelelő emberbe, akire épp szükségünk van?

Tudom, hogy új emberekkel nem lehet kitölteni az űrt. Mindegy, mit teszel, mindig lesznek olyan emberek az életedben, akik elhagynak, és üresség marad utánuk. Lesz, akin nem tudsz túllépni, aki nélkül kénytelen vagy megtanulni élni akkor is, ha minden nap hiányozik.

Tudom, hogy bűntudat kíséri ezeket az érzéseket. Mintha már túl kellett volna lépned az exen, és teljes mértékben az újra kéne koncentrálnod, aki az orrod előtt áll. De ezeknek a dolgoknak idő kell.

Néha az, hogy nem kapod meg azt, akit akarsz, nagy szerencse.

Ugyanis csak ekkor kaphatod meg azt, akit megérdemelsz.

gsbox_banner

Nézd meg ezt is:

Alig ismerlek, de máris fontos vagy, és ez halálra rémít…

A “rosszkor találkoztunk” igazsága, amit tudnod kell…

No Comments