Kellett, hogy még egyszer újra lássalak – ahhoz, hogy végleg elfelejtselek

Én komolyan azt hittem, hogy tudok neked még egy esélyt adni, hittem benne, hogy tudok benned bízni, hittem benne, hogy még tudok őszintén naiv lenni…

De valahol legbelül végig ott lüktetett bennem, hogy nem fog menni. Az első perctől kezdve, hogy visszakönyörögted magad a megkapó dumáddal; éreztem, hogy ez már nem ugyanaz többé.

Úgy kajáltam meg a szöveged, hogy közben tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egy végső esélyért könyörgő, összeszedett hazugság az egész; egy lista azokból a dolgokból összeállítva, amikről úgy tudtad, hogy hallani akarom. (De akkor én már rég nem akartam…)

Ahogy megcsörrent a telefon, és megjelentél újra az életemben, hirtelen a hosszú hetek gyötrelme az agyamból leszállt a gyomromba; nem tudtam enni napokon át. A testemnek most téged kellett megemésztenie, így nem maradt hely a tápláléknak.

Aztán huss; elmúlt. A másfél havi rágódás, az a hihetetlen érzelmi energia, amit rátettem az ügyünkre, egyszerűen semmivé vált.

Azt hiszem, igazából már rég nem is akartalak. Csak egyetlen dolgot akartam; a gyeplőt visszakapni, a nyeregbe visszaülni. És így kiszállni a játékból.

Úgy, ahogy én akarom, akkor, amikor én akarom. Nem gyermeki dac volt ez vagy holmi kisstílű játszma, egyszerűen csak a méltóságomat akartam visszaszerezni, az önbecsülésemet – és a hitemet, hogy valahol vár rám valaki…

Aki… nem Te vagy.

A külcsíned az újra találkozás alkalmával ismét magával ragadott: az ápoltságod, azok a csillogó zöld szemeid (az máig talány számomra, hogy csilloghatott úgy, mint a tiszta lelkű, szenvedélyes embereké?!), az a dús barna haj… És az illatod.

Az illatod volt az az utolsó szál, amit képtelen voltam elvágni kettőnk között. Az illatod volt az esszenciája mindannak, amit valaha jelentettél nekem. Mindannak, amit valaha beléd láttam… Mindannak, ami miatt a románcunk bizonyos pillanataiban azt hittem, hogy beléd zúgtam, menthetetlenül.

De csak egy múló érzéki csalódás voltál. Mindenféle különösebb belbecs nélkül.

Ahogy kiszellőztettelek magamból, és csak a pőre valóság maradt; felszállt a lényed körüli ködfelhő, és  hogy mi lett belőled? Egy szánalmasan szürke, magányos farkas képe. Már az együttlétünket sem élveztem, többé nem tudtál jól hozzám érni, a csókod sem ízlett.

Ha egy szóval kellene jellemezzelek; unalmas vagy. Egy fantáziátlan, egocentrikus nagy gyerek. És ezen az évek egyre csak rontanak. Mert te nem érsz a korral, hanem egyre inkább pánikba esel, hogy mi lesz a sármoddal, és mi lesz, ha egyszer már nem tudsz heti három nőt az ágyadba cipelni.

De én ebben nem veszek részt, az én szememben megszűntél létezni, még csak haragudni sem tudok rád, egyszerűen semleges vagy.

És amikor minderre rádöbbentem, felhúztam a tűsarkúm és nemes eleganciával átléptem rajtad. Mindenféle szabadkozás és kétely nélkül, az összes kiskaput hét lakatra zárva.

gsbox_banner

 

Fotó: Amos Bar-Zeev

Olvasd el ezt is:

8 dolog, amire készülj fel, ha okos nővel akarsz randizni …

No Comments