„Szeretem, ha egy könyvnek egyáltalán nem az a vége, amire az olvasó számít.”

Baráth Viktória könyvei olyan fontos kérdéseket feszegetnek, amelyekkel valószínűleg mindenki találkozott már életében. Önmagunkról, álmainkról és remek könyvekről beszélgettünk az Álomgyár Kiadó egyik írónőjével, Baráth Vikivel.

Két regényed jelent meg idáig. Hogyan lett belőled írónő?

Igazából soha nem készültem erre a pályára. Tulajdonképpen semmilyen pályára nem készültem. Mindig furcsán éreztem magam, amikor a környezetemben már mindenki tudta, hogy mi akar lenni, nekem pedig fogalmam sem volt. Olyan húsz-huszonegy éves koromig elevickéltem így: a vendéglátásban, kereskedelemben dolgoztam, és egészen addig úgy gondoltam, hogy én tényleg nem tudom, mihez fogok kezdeni az életemmel.

Aztán mint egy isteni szikra, úgy jött az életembe az írás. Mindig nagyon sokat agyaltam, fantáziáltam történetekről, filmeket és könyveket tovább gondoltam, levezettem a fejemben, hogyan is képzelem el ezeknek a történeteknek a folytatását.

Egyszer aztán úgy gondoltam, hogy annyi minden van már a fejemben, elkezdem lejegyezni, hogy ne vesszenek el ezek a számomra értékes gondolatok. Elkezdtem leírni azokat a dolgokat, amelyek eszembe jutottak: párbeszédek, karakterek, cselekmény. Tulajdonképpen magamat szórakoztattam ezzel. Aztán ahogy elmondtam az ismerőseimnek és a barátaimnak, akkor ők rögtön azzal jöttek, hogy el szeretnék majd olvasni, és később ők bíztattak azzal is, hogy megérné ezzel foglalkozni.

Ezek szerint jellemző rád, hogy mély belső életet élsz?

Nagyon. Eléggé introvertált vagyok. Az írás is pont ebben segített, hogy a gondolataimat és a saját személyiségemet egy kicsit meg tudjam mutatni a világnak. Mindig is visszahúzódó voltam, nem szerettem ismerkedni, beszélgetni, viszont a fejemben egy teljesen más világ létezett, és sokkal könnyebben ment, amikor nem szemtől-szembe kellett valakivel megosztanom ezeket a gondolatokat. Könnyebb volt leírni és utána odaadni valakinek, hogy olvassa el. Aztán ahogy pozitív visszajelzéseket kaptam, gondoltam, most már megpróbálom felvállalni magam és megpróbálom szemtől-szembe elmondani azokat a dolgokat, amiket gondolok.

Te is valóságos személyiség fejlődésen mentél keresztül…

Igen, abszolút. Régebben nagyon szorongó voltam: nem mertem odamenni egy ismeretlen emberhez, nem mertem telefonálni, stb. Ez még most is egy kicsit megvan, de a sikerélmény és a sok pozitív visszajelzés engem is teljesen megváltoztatott. Sokkal bátrabb lettem, fel merem vállalni, ki merem már mondani a gondolataimat, barátkozom. Az írói lét ezzel is jár, mert az olvasóinkkal is tartanunk kell a kapcsolatot, és ha egy idegen odajön hozzám és elkezd beszélgetni, akkor nem fordulhatok be a sarokba. Ez alatt a két év alatt sokat fejlődtem.

Első Tánc címmel 2016-ban jelent meg az első regényed. Hogyan született meg?

Nagyon könnyen jött, mert nem azzal voltam elfoglalva, hogy most akkor nekem írnom kell egy regényt. Nem volt rajtam nyomás. Csak a saját szórakoztatásomra, ami eszembe jutott leírtam, akár a metrón ülve, akár a munkahelyemen öt percre elmenekülve a mosdóba. Annyira jött belülről minden, hogy rekordsebesség alatt írtam meg.

Regényeid fontos kérdéseket feszegetek. Az Első tánc arra keresi a választ, hogy érdemes-e az álmaink után mennünk, A főnök pedig arra, hogy mennyire irányítjuk mi a saját életünket. Ezek a problémák a te életedben is megjelentek?

Azt szerettem volna, hogy adjak valamit annak, aki elolvassa a könyveimet, és még ha nem feltétlenül tanul is belőle, de azért elgondolkozik és később már máshogy áll hozzá a dolgokhoz. Általában olyan témát szoktam választani, amely az én életemben is aktuálisan jelen van. Az Első táncnál a főszereplő a fiatal és tehetséges lány, aki nem meri megmutatni, hogy mire képes. Én ugyanezt éltem át az írással. Akkor, abban a könyvben próbáltam magamat is kicsit noszogatni, hogy „gyerünk, állj oda, csináld meg” és azt gondoltam, hogy ha másoknak is egy adott életszakaszukban kezükbe kerül ez a könyv, akkor talán nekik is segíthet. Ha Zoey meg tudta csinálni, akkor én is, más is. A főnök című regénynél pedig az a kérdés, hogy mi a fontos az életünkben. Tényleg az, hogy van egy csomó pénzem, de semmiből nem áll az életem, vagy az, hogy ha lenne egy lehetőség, amit megragadhatok, akkor tényleg odaállok, kiállok és felvállalom, hogy ezt megkockáztatom a boldogságom érdekében. Nem csak a langyos vízben akarok evickélni, hanem kockázatot vállalok, hátha jobb lesz.

Akkor Zoey és Ana karakterében jócskán benne vagy?

Igen. Én mondjuk úgy érzem, hogy kicsit az összes karakterem vagyok. Általában női szemszögből írok, de a férfi karakterekben is benne vagyok, mert nagyon eltérő gondolkodást nem tudnék írni vagy nem érezném őket olyan közel magamhoz. Van olyan, hogy a saját gondolataimat próbálom meg a karaktereken keresztül közvetíteni és ezért a férfi karakterekben is ott vagyok.

Zoey-nak, aki az Első tánc főhősnője, ahhoz, hogy fel merje vállalni magát és az álmait, kellett egy férfi. A te életedben is szükség volt ehhez egy férfire?

Mi nagyon régóta együtt vagyunk a férjemmel, tizenhat éves voltam, amikor megismertük egymást. Nagyon sokat segített nekem, hogy ebből az úgynevezett depresszióból ki tudjak lábalni. Ha az kellett, akkor azt mondta, hogy szedd már össze magad, és ha az kellett, akkor odaült mellém és azt mondta, hogy rendben, megoldjuk. Azt gondolom, hogy maga a belső indíttatás nagyon szükséges, hogy az ember akarja a változást, viszont sokkal egyszerűbb, ha valaki ott van mellettünk, vagy ha valaki amolyan szikraként megindítja bennünk ezt a változást. Nem feltétlenül szükséges ehhez egy szerelem vagy egy férfi, de nagyon sokat segíthet.

Ha már az inspirációnál tartunk, mi az, ami egy könyv megszületésénél ösztönöz?

A főnök című regényem története úgy született, hogy egyik éjjel azt álmodtam, valaki üldöz és menekülök előle, aztán úgy ébredtem, hogy elkapnak. Ez a jelenet egyébként konkrétan benne is van a könyvben. Ahogy felébredtem, annyira bennem maradtak az érzések és annyira élénken láttam magam előtt a jelenetet, hogy nem hagyott nyugodni, egész nap zaklatott voltam miatta. Ahogy járt az agyam, egyszer csak kibontakozott belőle egy történet, és ahogy összeraktam, ebből jött az alapötlet. Nagyon sokszor egyébként egy film vagy egy zeneszám inspirál, például a legújabb könyvemhez Hacsaturján Álarcosbál című műve adta az ötletet. Egyik délután éppen ezt hallgattam és megelevenedett előttem, ahogy a báli forgatagban egy pár – akik között valamiféle tiltott kapcsolat lehet – táncol. Persze ez sem hagyott nyugodni, és ebből született az Egy év Rómában című könyv, amely április 15-én jelenik meg.

A kritikák szerint az első regényed után a második már egy kiforrottabb mű. Te mennyire érzed ezt a változást?

Úgy gondolom, hogy fontos, hogy fejlődjünk. Egyrészt az olvasónak sem jó, ha a tizedik könyvünk is olyan, mint az első, mert ugyanazt a sablont kapja. Szerintem mi is egyre magasabb elvárásokat támasztunk magunkkal szemben: oké, hogy ez jól sikerült, de a következő sikerüljön még jobban. Az Első tánc volt a legelső regényem, és három-négy évre rá írtam meg A főnök címűt könyvet.

Az eltelt idő alatt én is jobban megértem, felnőttem, máshogy is látom már a dolgokat és úgy gondolom, hogy ha komolyan ezzel akarok foglalkozni, akkor fejlődni kell, hogy egyre jobbat és jobbat nyújthassak az olvasóknak.

Miért nincs a történeteid végén happy end?

Úgy vagyok vele, hogy ha elolvasok egy könyvet, akkor szeretem, ha annak van mondanivalója, illetve a végén, ha leteszem a könyvet, akkor tudok rajta gondolkodni. Valamiért úgy gondolom, hogy ha elkezdek olvasni egy könyvet, amelyben a fiú és a lány szerelmesek lesznek és happy end a vége, akkor a tizenegyedik ilyennél már teljesen kiszámítható a történet vége. Szeretem, ha egyáltalán nem az a vége, mint amire az olvasó számít, és amikor leteszi a könyvet, akkor azt mondja, hogy „huh!” Ha emésztgeti magában és egy olyan nyomot hagy benne, amely után emlékezni fog a könyvre. Igyekszem minden könyvembe valami extrát belevinni akár úgy, hogy a cselekményen belül elrejtek egy olyan szálat, amely az olvasónak esetleg fel sem tűnik, de amely végig ott lappang, és amelyet aztán a végkifejletben hozok elő.

Ha olvasok egy könyvet, mindenféleképpen azt keresem, hogy legyen benne csavar és izgalom. Nem szeretem olvasás közben sem, ha egy könyv kiszámítható, de ugyanígy nem szeretem a filmeknél, sorozatoknál sem. Szeretem, ha meglep egy könyv, és a kedvenceim is mind ilyenek: a könyv feléig tudtam, hogy mire számíthatok, aztán jött egy csavar. Talán ezért próbálom belevinni ezt a saját írásaimba is, mert nekem olvasóként ezek nyújtanak igazi élményt.

Ennyi írás mellett marad még időd az olvasásra?

Ha a saját kis világomba beleélem magam, akkor nem szeretek átmenni egy másik világba. Egyrészt azért, mert nagyon félek attól, hogy ki akarok valamit emelni, hogy nagyon megtetszik egy ötlet, és azt én is meg akarom írni. Másrészt attól is félek, hogy nagyon beleélem magam a másik világba és nem találok vissza a sajátomba. Sokkal nehezebb ugrálni, mint az, hogy csak a saját történetemre koncentrálok.

Egyébként van kedvenc íród, vagy aki inspirál?

Kimondottan nincs, mindig is mindenevő voltam. Ugyanakkor Gillian Flynn Holtodiglan című regénye nagy hatással volt rám, mert abban is ott van az az óriási csavar, amire nem számít az olvasó. Ez a könyv volt az, amely annyira megfogott, hogy arra mai napig emlékszem, teljesen a hatása alá kerültem.

Hogyan tovább, milyen terveid vannak még a következő időszakra?

Április 15-én megjelenik a következő regényem, az Egy év Rómában, és ha minden igaz, szeptember végén indul egy trilógiám. Maradok az izgalmas, ugyanakkor romantikus-erotikus vonalon, de a trilógia kicsit hasonló stílusú lesz, mint A főnök története, bár nem lesz annyira kemény, inkább krimisebb lesz, és amelyben egy ügyésznő és egy ügyvéd lesz a két főszereplő.

 

Mi már nagyon várjuk Viki új könyvét! Reméljük sok új sztorit ír még nekünk! 🙂

No Comments