“Talán ő sem hiszi el, hogy itt vagyunk. Itt vagyunk mind a ketten.”

Először azt hittem csak az eső játszik velem. Azt hittem, hogy csak én akarom látni az arcát annyira, hogy az agyam egy mágikus ecsettel és vízzel az éjszakába festette nekem, hogy örüljek.
Úgy mint tizenöt évvel ezelőtt. Amikor először megcsókolt. Ott a tó partján. A fa tövében. 


A belső párkányon ültem és a körmöm szélét rágtam. Nem kapcsoltam fel a villanyt, hogy halljam és lássam is az utca neszezését. Így szoktam meg álmatlan éjszakákon. Hajnalban csak egy-egy autó húz el, azok is csak olyan félóránként. 


Hátamat az ablak keretének támasztva a kockás pizsamámban olyan voltam mint a csintalan gyerek aki lefekvés előtt a forró kakaót várja és az édesanyja jóéjt pusziját. Én az álomra vártam, hogy jöjjön már, húzzon be, legyen vége ennek a napnak is, volt már jobb is, lesz még rosszabb is.


Behunytam a szemem, talán csak azért, mert azt gondoltam, hogy ha újra kinyitom eltűnik majd ez a vizes tünemény ami nem Ő, nem lehet Ő, hiszen hajnal van, én pedig nem hiszek a szerelmi történet szerű szerelmi történetekben.


Közelebb nyomtam az arcom az ablak üvegéhez, és olyan élesre csavartam a belső fókuszt, hogy biztosan ne tévedjek.
A cingár alak mozdulatlanul állt a zuhogó esőben hosszú fekete kabátja egészen rátapadt már, vállát lehúzta a víz súlya amit magába szívott a ballon anyaga. Kezét zsebébe süllyesztette, nyaka megfeszült az erőlködéstől. Persze, hiszen remegett a szája. Fázott. 


Alig néhány méterre állt tőlem mégis olyan messze, hogy tudtam, hiába nyújtom ki a kezem, attól még nem változik semmi.
Szerettem volna biztos lenni benne, hogy ő az. Szép lassan úgy felgyorsult a pulzusom, hogy szapora lélegzetem és forró leheletem párás foltokat hagyott az ablakon. Írhattam is volna bele, hogy „Helló itt vagyok! Én is látlak, csak mozdulni sem tudok, lefagytam, mert eldönthetetlen a helyzet, hogy te vagy-e az, és ha te vagy akkor most ennek örüljek-e. Nem tudom hogyan érezzek. Néha azt sem tudom, hogy érzek-e még egyáltalán.”
Elég hosszú szöveg lenne…


Amikor az aktuális taxi befordul az utcába egy pillanatra megvilágítja az ablakomat a fényszóró. De nem azért nem mozdulok, nem szaladok el mert félek a lebukástól, hanem azért mert az éjszaka egyetlen fényforrása megmutatja nekem a fekete kabátos teljes sziluettjét. Már felismerem. Bálint az. 


Persze lebuktam, ő pedig kimozdul a pozícióból. Lassan de határozottan lépdel előre, megszűnik közöttünk az a néhány méter is. 


Most én vagyok az aki mozdulatlan. Az ablakon lefolyó esőcseppeken keresztül bámulom ahogy közeledik egészen addig amíg olyan közel nem ér hozzám, hogy csak az üveg választ el bennünket.
Nem látom a szemeit, mégis pontosan tudom, hogy engem néz amitől először ideges leszek, aztán félni kezdek. És, mint mindig ilyenkor dörömbölni kezd bennem a fúria, a szörnyeteg amit általában nem engedek szabadon.
De nem ma. Nem ma éjjel. Most pánikolok, lebuktam, nincs hová futni, hiszen itthon vagyok, és nincs hová elbújni sem, mert látott, lát engem. A saját hangom hallom.
– Miért jöttél ide?
Nem felel. Talán nem is hallja amit mondok. De muszáj neki, az ablak vékony, olyan vékony, hogy puszta kézzel át tudnék nyúlni rajta. Ötletem sincs, hogy mit mondjak, csak egy kérdésem vár válaszra.
– Mit akarsz itt?!
Egyre jobban eltorzul az arcom, szinte látom is az ablak tükrében. Ő pedig még mindig csak néz. Arcán csorognak az esőcseppek. Nem emlékszem, hogy valaha is vártam ennyire, hogy valaki megszólaljon. 


Hosszú ujjaival kitörli a vizet a szeméből, majd hátrasimítja a haját. Talán ő sem hiszi el, hogy itt van, hogy itt vagyunk mind a ketten.


– Muszáj volt – mondja olyan halkan, hogy nem is hallom, inkább csak a szájáról olvasom le ezt a két szót.
Semmit nem muszáj gondolom magamban, de nincs szavam, megint felgyorsul a szívem, akaratlanul is elindul a kezem az arca felé, pedig köztünk az üveg, ez a két szó pedig nem válasz arra, hogy mit keres itt, hogy mióta áll az esőben és hogy miért bámul rám mozdulatlanul.


Nem én döntök. A szívem. Nem bír nyugton lenni. A testem pedig nem marad tovább az ablak párkányán. 


Úgy ahogy vagyok mezítláb, kockás pizsamában, csapzott hajjal, lerágott körmökkel száguldok át a szobán, ki az előszobába. Feltépem az ajtót a rácsot, a lábam tiltakozik a mocskos lépcsőházi kő ellen, de nem hagyom. Leszaladok a kilenc lépcsőfokon és szélesre tárom a ház kapuját. Újabb két lépcsőfok aztán a beton, rálépek egy halom falevélre aztán a füvön keresztül lendülök tovább.
Lassan indul meg felém. Még mindig nem látom az arcát, csak a mozdulatait. 


– Nem jöhetsz csak így ide – mondom neki és a karjánál fogva rángatom meg. Nem tudom, hogy honnan van bátorságom ennyire elragadtatni magam. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mi van ha megüt, ha ordítani kezd, hogy hagyjam békén.
– Nem tudom – feleli halkan ami nem válasz, de mégis az: a legtökéletesebb.
Nyomorult vagyok. Ő is az. A helyzet is az. A nap is, az éjszaka, az eső. Hideg van. Összekoccannak a fogaim.
Nekem kell kimondanom:
– Gyere. Teljesen átáztál. Meg fogsz fázni.
Még mindig a karját szorítom, amikor megmozdul. Úgy engedem el, mintha rajta kaptak volna.
Azonnal a kezem után nyúl. Hatalmas és forró a tenyere. Engedem, hogy megszorítsa. Lassan mozdulunk, talpam alatt csúszik a fű, nyirkos és hideg minden lépésem.”

(Hidasi Judit, Április út, regény, részlet – bővebben IDE KATTINTVA!)

No Comments