Eljött az idő, hogy tovább lépjek…

Valahogy pont ma, valahogy pont most… Elfogadom.

Elfogadom, hogy egy részemnek valószínűleg mindig hiányozni fogsz.

Elfogadom, hogy lesznek olyan napok, amikor már azt hittem, hogy jól vagyok, és mégsem. Nem lesz erőm mosolyogni, nem lesz erőm bólogatni.

Ahhoz sem biztos, hogy lesz erőm, hogy elpakoljam a közös emlékeinket. A fotókat a keretben, az első mozijegyet, amit azóta is a tárcámban hordok, és azt a csorba bögrét, amit az első nyaraláskor vettem. Már alig látszik rajta a felirat.

Elfogadom, hogy a továbblépéshez először rosszul kell éreznem magam, aztán majd jobb lesz.

Amikor tegnap este elővettem a friss ágyneműt elmosolyodtam, végre enyém az egész ágy!

Furcsa, de örültem neki. Ez talán jó jel.

Elfogadom, hogy vannak a városnak olyan szegletei, ahová még hónapokig nem fogok tudni elmenni gyomorgörcs nélkül.

Ezek voltak a mi helyeink.

Ezek a sarkok, kávézók, kertek, szegletek, amelyekhez mindegyikhez egy-egy történet, egy-egy csók, egy-egy dal fűződik.

Eljön majd a nap, hogy ezeket a dalokat már halkan fogom csak hallani.

De amíg ilyen hangosak, nem járok arra, hagyom, hogy a lépteim másfelé vigyenek.

Elfogadom, hogy már nem lesznek közös emlékeink, mert az életem következő részében nem leszel jelen.

Másokkal, másmilyen emlékeim lesznek.

Ezen most megint elmosolyodtam, hiszen már elhiszem, hogy nem csak veled van élet. Előtted is volt, utánad is lesz.

Azt is el kell fogadnom, bármennyire is ordít az egóm, hogy te ugyanezt teszed. Tovább lépsz, és előbb utóbb tudni fogom, hogy valaki más már a társad.

Ez fájni fog. Ezt is el kell fogadnom.

De soha nem fogom elfelejteni annak a csodának a valóságát, hogy egy pillanatra az időben együtt voltunk.

Megtörtént a szerelem. Veled és velem.

Megtörtént a csoda.

 

 

No Comments