Miért kell a *rosszfiú*, mikor a jó itt van egy lépésnyire?

A jó, aki fogja a kezed. Aki virágot vesz, étterembe visz, sétára hív, és minden találkozásnál csak úgy lesi a kívánságaid. 

A rosszfiú virágot akar venni, de a végére üres kézzel és mosollyal a száján jelenik meg melletted.

Megbeszéltek egy randit, de az utolsó pillanatban lemondja valamilyen indok miatt, aztán éjszaka szerelmes üzeneteket küld neked, és esküszik, hogy csak téged szeret.

Azt mondja, legközelebb nem mondja le a találkozót, annyira őszintének tűnik, de mind a ketten tudjátok, hogy ez nem igaz.

Azt mondja, hogy ő nem tud megváltozni, te pedig nem is szeretnéd megváltoztatni. Vagy mégis?

A jófiút viszont mindig megszeretnéd változtatni valamiben.

Mindig lesz, ami hiányozni fog belőle, ami nem lesz tökéletes, talán mert túlságosan odaadó, és  megtenne érted bármit. Ő az, aki a csillagokat is lehozná az égről, aki minden másodpercben elmondja, mennyire gyönyörű vagy, aki veled tervezi a jövőjét, aki képes változni érted.

A jó minden tette jóságos, alázatos és szeretetteljes. A rossz minden tette valóságos.

A jófiúval nem kell harcolni, nincsenek küzdések, a rosszfiúval állandó küzdelemben élsz. Kiszámíthatatlanság jellemzi, mégis megnyugszol a közelségében.

Azt mondja, ő a szabadság vándora, akit nem lehet korlátozni. Mellette te is szabadnak érzed magad.

A jófiú akarva-akaratlanul is gúzsba köt. Kiszámítható, rá tudnád bízni az egész életedet akkor is, mikor összeomlassz.

Bolond lennél, ha nem őt választanád, mégis szükséged van az ellenpólusra. A feltétlen nevetésre, a mindent eláruló ölelésekre, a szabad szeretetre, a tudatra, hogy nem akarnak miattad megváltozni.

A jó kimondja, hogy szeret. Beszél az érzéseiről.

A rossz sosem. Vagy csak pár ital után. Mégis hozzáhúz a szíved.

Aki nem beszél, az mondd el mindent. Nem tudod, ebben mennyi igazság van, és mikor megszólalni kéne, nem szólal meg.

Vagy csak akkor, amikor megijed, hogy elveszít.

A jó talán megkapja a szíved, de a lelked sosem érheti el. A rosszfiú megkaparintja a lelked, és idővel a szívedet is.

Nem választod a biztonságot.

A szabadságot válaszod. Amíg bele nem fáradsz.

Aztán elengeded, és rájössz, hogy soha nem volt a tiéd. Bármennyire is szeretted volna.

Megtanít szeretni, megtanít elengedni.

Még akkor is, ha egy kicsit belehalsz…

(Varga Maja írása. )

No Comments