Még fáj, de már gyógyulok…

Mennyi időmbe telt, hogy megtanuljam elfeledni a múltat, és hogy hogyan lépjek tovább? Valószínűleg annyi idő, míg ezt megtanulom, mint amennyi idő alatt megtanultam különbséget tenni az egyedüllét és a magány közt.

A szívemben érzett fájdalom kikészít. Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára boldog.

Az a baj a szívünkkel, hogy hozzászokunk, hogy van, hogy tud túlságosan szeretni, hogy tud törődni. Hozzászokunk, hogy a megszokott világot a megszokott módon szeretjük, és nem tudunk kilépni az ajtón, át a magány vaskerítésén, ami körül veszi.

Az igazat megvallva, nő vagyok, aki arra született, hogy szeressen és viszont szeressék, és mégis, egyedül vagyok.

Nő vagyok, aki éjjel sír, míg a madarak elhordják a sötétség morzsáit, a fájdalmam visszhangozva, valaki nevét sikítva.

Nő vagyok, aki gyakran ráun az életre, és olyankor nehezére esik kikelni reggel az ágyból.

Nő vagyok, akinek gyakran nem jó a frizurája, aki tükörbe néz, és arra gondol, miért nem ment még el fodrászhoz.

Nő vagyok, aki ideje nagy részét saját társaságában tölti.

Nő vagyok, aki egy mosollyal takarja el a fájdalmat, az ürességet, a szomorúságot. Nő vagyok, aki azt hazudja, jól van.

Nő vagyok, aki nem vágyik másra, minthogy egy este becsukja a szemét, és reggel már a saját maga által felhúzott falakon kívül ébred.

Aki meg akarja engedni Istennek, hogy megérintse és kitöltse összetört szívét a szeretetével és békével. Amennyire én tudom, Isten nem akarja, hogy kimerült legyek.

Azt akarja, hogy boldog legyek és pihenjek. Mert, ha nem értékelem az életem, elvesztegetem a csodás ajándékot, amit tőle kaptam. Úgyhogy nem pazarolok több könnyet.

És mindig, mindig emlékezni fogok, hogy megáldjam a szívem a gyógyulás ajándékával.

Hogy lássam a szépet a legtöbb emberben, akivel utam során találkozni fogok.

 

Nézd meg ezt is:

Egy nap majd értelmet nyer a fájdalom, amit érzel…

No Comments