Örök második vagy, és ezt elfogadtad…

Tudom, hogy nehéz neked. Öledbe ülök, kezem a tarkódon nyugszik. Nyáréjszaka van. Kókadt fák, poros út, fanyar és keserű az illatod. Nehezen lélegzem be. Tekinteted az enyémet keresi, állom persze.

Nincsen veszteni valóm. Nincs mit takargatnom. Komolytalan éjszaka van.

Te nem tudod amit én: csak második vagy. Nem lehetsz elsõ.

A szerelemrõl mesélek, az elsõ érintésrõl, a tiszta érzelemrõl, az egyértelmû felismerésrõl.

Közben végig tudom, hogy sikít benned a vágy, hogy kikívánkozik belõled a szó. Nem is szó, nem egy, hanem szavak. Mondatok.

De nem hagyom. Nem hagyhatom. Nélkülem semmi vagy, de csak második.

Minden érintésem félreérted, a törõdést ragaszkodásnak, az érdeklõdést kacérságnak véled. Pedig nem hazudok.

Te vagy, kihez menekülök mikor Õ halálra sebez, akkor ha buldózerként rohan végig az életemen, mikor nem elég neki az alkalmi orgazmus és szavaival összezavar.

Szeretni csak egyet tudok, te tudod, hiszen ezért szeretsz.

Tiéd a könnyem és a mosolyom, tiéd minden gondom.

Te vagy az, kinek karjába vérzõ fejû gyerekként menekülök.

Te vagy aki ölne értem, bármikor és bárkit.

Ölök én is.

Ölelve öllek meg.

Nyáréjszakán, mikor a hold tejbe burkolózik nem tehetek mást.

Édes második vagy. Elfogadtad és beletörõdtél.

Ezért ülök most öledben, kezem a tarkódon pihen.

No Comments