El fogod érni a *Már nem érdekel* fázist, és akkor jön az igazi gyógyulás…

A nehéz időszakok, a szívfájdalom és a reménytelenség az élet része. Azt viszont gyakran elfelejtjük, hogy a gyógyulást nem mástól kell várnunk. Hiszen belőlünk fakad. És a feloldozáshoz nincs szükségünk engedélyekre.

Amikor valaki összetör minket, megbánt, megrág és kiköp, úgy érezzük, hogy szükségünk van a szavakra. Várjuk őket, mint egy mentőövet. Várjuk, hogy a másik megbánja, hogy azt mondja, tudja, hogy milyen fájdalmat okozott.

Arra számítunk, hogy be fogja látni, hogy amit tett, az bűn, hiszen mi más is lenne? Bennünket összetört.

De mi történik akkor, amikor nem jönnek ezek a szavak? Amikor csak várunk és várunk arra, hogy “sajnálom”, de nem történik semmi. Mikor falakba ütközünk.

Mikor nincs együttérzés.

Mikor az, aki bántott nem néz vissza. Nem mérlegel, és nem érdekli a tettei következménye.

Nem foglalkozik azzal, hogy itt hagyott maga után valamit (valakit) aki épp levegőért kapkod.

Úgy hisszük, hogy meg KELL bocsátanunk ahhoz, hogy a gyógyulás elinduljon. El kell fogadnunk a másik szomorú arcát, a szavait, a megbánását.

Úgy gondoljuk, hogy enélkül nem megy a továbblépés.

Enélkül nem tudunk felkelni a padlóról…

Pedig ez nem igaz.

Néhány héttel ezelőtt kaptam egy levelet egy személytől, aki bocsánatot kért. Egy évekkel ezelőtti dolog miatt, amibe akkor, bizony úgy éreztem, hogy kicsit belehaltam. Azt írta, azóta megkomolyodott és átértékelt sok mindent az életében.

Néztem amit írt és hangosan felnevettem. Nem azért, mert úgy éreztem, a sors engem igazolt, és nekem volt igazam, hanem azért, mert már el is felejtettem, hogy ez a személy a világon van.

Mert észrevétlenül, lassan, és csöndben, de már kigyógyultam belőle.

Túl vagyok rajta már olyan régen, hogy eszembe sem jut. Haragot nem éreztem, de nem volt kedvem foglalkozni sem vele. Más dolgom volt. Örülök, hogy átgondolta az életét, remélem, hogy a javára válik, de EGYÁLTALÁN nem érdekelt a bocsánatkérése.

Nem lett tőle sem jobb, sem rosszabb.

Szimplán csak nem érdekelt.

Egy másik korszakhoz tartozott, egy másik történethez, amiből már kigyógyultam.

És a gyógyulás nem azért történt meg, mert ez az illető bocsánatot kért. Akkor és azért történt meg, mert az életemmel, a barátaimmal, a családommal a szenvedélyemmel, a munkámmal voltam elfoglalva.

Röviden: az életemmel.

Fájt, persze, de miután kiszenvedtem magam úgy döntöttem, nem fog lenyomni egy idióta és az ő önzősége.

A gyógyulás azért történt és akkor, amikor nem érdekeltek a negatív dolgok az életemben, mert rájöttem, hogy annyi minden más van, ami boldogságot hoz.

Így azokkal foglalkozom.

 

 

Nézd meg ezt is:

Kedves Világ! Úgy döntöttem, ma nem leszek erős…

No Comments