Kezdem unni a cinikus embereket, és azt, hogy szívják az energiámat…

Van egy mondás. Miszerint. “Ha nem tudsz jót mondani, inkább ne mondj semmit…” Egyet értünk?

Természetesen nem arról van szó, hogy minden “szánsájn és heppinesz”, sőt arról sem, hogy csinálj úgy, mintha minden rendben lenne. Hanem inkább arról, hogy mintha divat lenne “rossz fejnek” lenni.

Mintha az határozná meg az emberek értékét, hogy mennyire vitriolosak, hogy mennyire modorosan alkotnak véleményt mindenről, mintha mindenben lenne valami rossz.

Szerintem ez fanyalgás. És aki folyamatosan fanyalog, mindennel baja van, és mindenről határozott és szar véleménye, ott komoly bajok vannak.

Avagy kicsit úgy látom, hogy aki folyamatosan másokat kritizál, az nem tud magába nézni.

Divat most az is, hogy körbe röhögjük azt, aki hisz abban, hogy jó emberekkel jó dolgok történnek. Aki hisz abban, hogy nem kell feladni az álmokat, abban, hogy a kemény munkának igenis van gyümölcse.

Kifigurázzuk azt, aki örül egy virágnak, egy szép fotónak, egy kedves szónak, annak, ha összefogunk és biztatjuk egymást.

Ezek a fanyalgók azt mondják: “Majd felébredsz, majd rájössz arra, hogy az élet nem habos torta.” Mert persze ők is futtatják a közhelyeket, de úgy látszik, nekik lehet.

A helyzet azonban az, kedves fanyalgók, hogy azért, mert hiszünk a jó dolgokban, a pozitív és vidám hozzáállásban, még nem azt jelenti, hogy hülyék vagyunk.

Nem.

Nagyon is tudjuk, hogy időnként pokoli nehéz, hogy egy szép virágtól nem gyógyul meg az, aki beteg, és néha a szavak és mondatok nem változtatják meg a világot. Tudjuk, hogy a világban rengeteg a szenvedés, és a szomorúság. Azért mert nem hagyjuk magunkat összetörni még nagyon is tudjuk, hogy ezzel nekünk is dolgunk van. Ha tudjuk segítünk. Úgy segítünk, ahogy tudunk. Nem pedig pofázunk arról, hogy mit meg hogy kéne.

Mert tapasztalatom szerint a fanyalgók csak dumálnak.

És azt papolják, hogy a szavak nem változtatnak semmin.

De van, amikor igen.

Van, amikor egy jókor érkező mondat, dal, akár egy cikk, egy novella igenis változtathat dolgokon.

Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát, a pánikbetegségem második évében, amikor hajnal négykor jött rám a hiperventilláció. És mint ilyenkor, a bőröm lenyúztam volna. Erre nem volt elég xanax, egyetlen megoldás látszott kézenfekvőnek: a séta. Kilométereket tettem meg a pesti éjszakában ezekben az időkben.

Mentem tehát akkor is, hajnal négykor. Valahol a Lánchíd lábánál belefutottam egy feliratba: “The world misses you.” Ez valami olyasmit jelent, hogy hiányzom a világnak. Közel fél éve éltem a pánikbetegek teljesen elszigetelt életét, azaz, nem mozdultam ki, mert agorafóbiás voltam. Csak akkor mentem, ha teljesen kiborultam, és többnyire éjjel.

De ez az egy mondat. Akkor és ott. Felébresztett. Össze kellett szednem magam. Segítenem kellett magamon.

Másnap papírra vetettem a regényem első fejezetét. Az első regényem első fejezetét.

Szóval akkor hogy is van ez?

Ez az egy mondat számomra sorsfordító volt.

És nem vagyok hajlandó beállni abba a sorba, ahol az emberek azt mondják: minden szar.

Sok minden az. És még több minden nem.

Tényleg nem értem miért lett menő az, aki mindent kritizál, és nem veszi észre a jót. Én nem akarok így élni. Én szeretném azt hinni, hogy rengeteg tanulnivalónk van, és az úton csak úgy lehet járni, ha képesek vagyunk fejlődni.

Ehhez pedig kell a tisztánlátás képessége, amit nem könnyű megszerezni.

De lehetne azzal kezdeni, hogy a szemellenzőt levegyük. Ugyanis nagyon sok mindenben meg lehet(ne) találni a jót, a szépet.

Én ebben hiszek. Meg abban, hogy aki el van ájulva saját fontosságától, és cinikus véleményétől az előbb utóbb egyedül marad.

Én hiszek a szavak erejében.

És egymás támogatásában.

 

No Comments