Én voltam a ciki barátnő, aki otthon várt minden este…

… az a másik, pedig az új nő, a csupa izgalom, az újdonság, aki leszarta, hogy vagyok. Hogy épp darabokra törik az életem.

Tudod nagyon sokáig tartott, amíg feldolgoztam, hogy megcsaltak. De talán azt még mindig nem értem, hogy TE, a kreatív elme, az új, a szexi kolléga hogyan szúrhatott így hátba.

Nem szeretek általánosítani. És utálok rosszat mondani a nőkről. Én vagyok az első, aki a nők védelmére kel, aki elmondja, mindig, hogy az éremnek két oldala van.

Legalább.

De neked, neked nem tudok megbocsájtani. Ennek több oka is van.

Idősebb, és tapasztaltabb is voltál, amikor rámásztál a pasimra. Tudtad, hogy néhány éve kapcsolatban él, és azt is tudtad, hogy mennyire szeretem.

Hisz együtt dolgoztatok, tudtad, hogy naponta többször beszélünk, hogy együtt élünk, hogy épp utazni készülünk. Ő, meg én.

De te másképp képzelted. Neked kellett egy kaland, egy rajongó, egy fiatal srác, akinek olyan rutinnal (és a mai fejemmel már tudom), olyan beetetéssel csavartad el a fejét, hogy ilyet csak szar, amerikai filmekben látni.

Persze, ő bedőlt ennek.

Ma már tudom, hogy ha szeretett volna, igazán, akkor nem tudtad volna elcsábítani. Azt ugyanis nem lehet. Ma már azt is tudom, hogy jobb ez így, mert az illető férfiember, még évekkel utána is (talán még ma is?) csalfa maradt, igazából nem kéne neki kapcsolatban élni.

Ezt valahogy mindig sejtettem, csak azt hittem, hogy majd én… majd mellettem…

De jöttél te. És megmutattad, hogy a belső hangomnak igaza volt. Ez a fiú elvihető. Elszerethető, még komolyabb praktika sem kell hozzá.

Csak egy dolgot hagytál ki a hideg számításból: engem. Engem, aki hirtelen unalmassá, megszokottá váltam. És nevetségessé.

Engem, aki érezte, hogy baj van, így mégjobban szeretett, mégjobban rákapcsolt. A kedvenc ételét főztem, erőn felül figyeltem rá, hogy jó legyen neki otthon, igyekeztem harmóniával körbevenni.

Pedig valahol, legbelül tudtam, hogy már TE képben vagy. Hogy már MIATTAD hazudik, hogy MIATTAD nem jár haza.

De mégis. Én kedves voltam. Odaadó.

Ezt mondjuk ott és akkor tanultam meg, amiért örök hála. Azt viszont nem bocsájtom meg, hogy miattad úgy éreztem, hogy unalmas vagyok, hogy elhasznált lettem, hogy megkérdőjeleztem önmagam, hogy egy percig is azt hittem, hogy azért megy el, mert nem vagyok elég jó.

Én ezt elhittem, mert TE, elhitetted velem.

Pedig te voltál az, aki másét akarta. Aki másét elvette, aki rohadjon meg, mert szarul viselkedett. Igen. Mondjuk csak ki, hogy egy aljas ribanc voltál.

És valószínűleg az vagy ma is. Bármilyen sikereket értél is el. Nem tudom.

Egyszer láttalak egy fesztiválon.

Olyan unalmas voltál. Olyan maníros.

Olyan kétségbesetten szeretted volna, hogy rád figyeljenek az emberek.

Én pedig nem bocsájtottam meg neked, és azt hiszem soha nem is fogok. Mert igenis vannak dolgok, amiket nem kell megbocsájtani.

Ez is az.

 

No Comments