Átkozott vagyok, mert nem tudlak feledni…

Éreztem ahogyan a nyála végigfolyt a nyakamon miközben a fülembe lihegett és a számba suttogott. Lehettem volna boldog ettõl és eshettem volna vérvörös extázisba.

Körmömet vájhattam volna a vállába, egyértelmû nyomokat hagyván, hogy õ az enyém.

Végigsimíthattam volna a bõrét selyemtenyérrel, és belamarkolhattam volna a hajába, miközben hirtelen ritmusban a hátára döntöm.

Összekulcsolhattam volna a lábam a csípõjén, mint gyerekkoromban a gumimatracot, hogy ne merüljek el a hidegvizû tóban.

Tulajdonképpen meg is ölelhettem volna olyan erõsen, hogy csak köbcentiméterekben legyen mérhetõ a levegõ ami a tüdejébe jut.

Nem voltam rá képes.

Mert nem tudtam arra fókuszálni, hogy mit kell tennem.

Már eleve baj volt, hogy magamnál voltam, hogy nem tudtam kikapcsolni. Nem voltam képes szabadulni a képeimtõl a fejemben. Furcsa mozizás folyt ott bent.

Nem vígjáték.

Nem dráma.

Bosszút forralnék, ha a tizennyolcadik században élnék. Cselt szõnék, és ármánykodnék. Mert annyira kell, hogy fájjon neked is.

Bosszú ez is. Azt hittem ez segít.

Egy másik. Egy másik teste.

Egy másik szája. Egy másik nyála.

De nem az én bosszúm. Hanem a tiéd.

Mert nem megy.

Nem felejtelek.

Elátkoztál.

 

Kövesd Hidasi Judit Facebook oldalát még több novelláért itt: https://www.facebook.com/Hidasi.Judit.Hivatalos/

 

No Comments