Már nem hiányzol…

Szerettelek minden sejtemmel, szívem minden dobbanásával.

Nagy találkozás volt a miénk. Mintha a csillagok és a bolygók is vigyázzban álltak volna egy pillanatra, mintha minden dolog, amit valaha tettünk ehhez a pillanathoz vezetett volna.

Legalábbis én ezt hittem.

Szuperlatívuszokban beszéltem a kapcsolatunkról, hiszen én úgy éreztem, te vagy az, akire vártam egész életemben. Olyan boldoggá tettél, amilyen boldogságról csak álmodozni mertem, elképzelni soha.

Hogy velem is megtörténik? Hiú ábrádnak tűnt mindig.

Mert amíg te nem jöttél, nem hittem el, hogy szerethető vagyok. Hogy én is lehetek AZ a lány. A vidám. A boldog. A szerelmes.

Azt hittem te vagy életem szerelme.

De ma már tudom, hogy nem te voltál. Mert ha te lettél volna, még együtt lennénk.

Szerencsém van, hogy nem kell marcangolnom magam azzal a kérdéssel, hogy “Mi lett volna, ha?”

Mi ugyanis megtettünk mindent, amit lehet.

A mi szerelmünk fájdalma nem hazugságokban és megcsalásokban teljesedett ki.

Velünk ilyen nem történt.

A mi szerelmünk… csak… elmúlt.

Van ilyen. Történik ilyen.

Eljött a pont, amikor el kellett egymást engednünk, mert már nem voltunk boldogok.

El kellett engednünk egymást, hogy szépen váljunk el, hogy ne bántsuk a másikat, hogy ne szerezzünk felesleges sérüléseket.

Mi ugyanis nem bántottuk egymást, nem azért fájt a vég.

Hanem azért, mert a felismerés, hogy az ILYEN szerelmek is véget érhetnek talán fájóbb mindennél.

A felismerés, hogy ILYEN az élet, kijózanító és hideg.

Elengedtük egymást. Nem könnyen és nem könnyek nélkül, de okosan, és a másikra figyelve.

Vége lett.

A hiányod sokáig fájt, hiszen te voltál a mindenem. Az életem. A szerelmem.

Borzasztóan nehéz volt, hogy ne hívjalak, hogy ne meséljek, hogy ne fogjam a kezed.

Kapcsolat detoxra volt szükségem. Le kellett válnom rólad, pedig tudtam, hogy pokoli nehéz lesz.

Hiszen mindig szeretni foglak, nem vagyok rád dühös, nem vagyok sértett.

Néha azt gondolom talán könnyebb lenne. De jó emberek maradtunk a szakításban is.

És talán ez adta a legtöbb erőt. Hogy felismertem, nekünk még ez is sikerült. A mi szerelmünk olyan fontos volt, hogy az emlékét sem teheti tönkre semmi. És senki.

Bár egy részemnek mindig hiányozni fogsz, ma már, a hétköznapjaimból nem hiányzol.

Megvagyok.

Jól vagyok.

Köszönöm, hogy az életem része voltál.

 

Olvasd el ezt is:

Ezért ne töprengj azon a szakítás után, hogy vajon mit csináltál rosszul…

 

Útmutató a *normális* szakításhoz

 

No Comments