Szeretnélek gyűlölni, de nem tudlak…

Mindenki azt hitte, hogy a mi szerelmünk kiállja az idő próbáját. Én is. 

Mi voltunk az “álompár”, akiknek minden sikerült. Erősek és megállíthatatlanok voltunk együtt, és nem csak azért, mert egymás mellett voltunk a sikerekben.

Hanem mert együtt voltunk akkor is, amikor más már feladta volt. Te voltál a társam a bajban, akkor, amikor olyan kegyetlen volt velem az élet, hogy  a padlóról sem tudtam felkelni.

Te ott voltál, és segítettél. Felsegítettél engem.

Valahol félúton a nevetés, a csókok és a boldogság között elromlott valami. Vagyis inkább, megváltozott valami. Mindketten. Én is, nem tagadom.

Volt egy pont, egy pillanat, egy nap, amikor rájöttem, hogy ha valakit annyira szeretsz, mint én téged, akkor hatalommal, erővel ruházod fel. Ismertél engem, és tudtad, hogy hol tudsz fájdalmat okozni.

Mégis megtetted.

Elhitetted velem, hogy az én hibám, hogy már nem szeretjük egymást, pedig az igazság fájó volt, csak te nem szerettél már engem. Részemről ez nem múlt el.

Elmentél, és ez így van jól.

Millió dolgot mondhatnék és írhatnék neked, és esküszöm meg is  tenném, ha nem tudnám, hogy nincs semmi értelme. A mi szavatosságunk lejárt.

Tudom, és érzem, még úgyis, hogy az én szerelmem még mindig erős. Én szenvedek a hiányodtól, én küzdök minden nap, hogy felhívjalak, hogy könyörögjek, hogy találkozzunk. Időnként fizikai fájdalmat érzek, hogy nem vagy itt.

De megpróbálok továbblépni, hiszen elfogadtam a döntésed: nem szeretsz már.

Elfogadtam, hogy ennyi volt, hogy elmentél, hogy már nem vagyunk MI. Pokolian nehéz és csapdába is estem, mert szeretnélek gyűlölni, de nem tudlak.

Hiszen szeretlek.

Nem a te hibád, hogy így alakult, hanem mindkettőnké. Sajnálom, hogy így van, de tiszteletben tartom a döntésed, és igyekszem minél hamarabb meggyógyulni.

Mert ezt kell tennem ahhoz, hogy tovább tudjam élni az életem.

 

Olvasd el ezt is:

20 fájdalmas, de *igaz* felismerés, amit a szakításból tanulunk meg

 

 

 

No Comments