Ez a magány új formája…

Ez nem élet. Tényleg. Ideje észbe kapni.

A magány új formája csalóka, hiszen kapcsolatban vagy emberekkel, hiszen megélsz dolgokat, hiszen… na várjunk csak!

Egy fárasztó nap után hazaérsz és bekapcsolod a Tv-t, vagy azonnal kipattintod a laptop-ot. Üzeneteket váltasz, telefonálsz: “Hogy vagytok?”. Betöltesz egy sorozatot, egy filmet, eszel valamit, iszol valamit.

Órákig üzengetsz a barátaiddal, mert hiányoznak, mert kell egy jó szó. Találkozni kéne?

“Igeeen! Totál ezt akartam mondani!” Közben azért csekkolod a Facebook-ot, lájkolsz néhány fotót, mert online vagy. Mert jelen vagy a barátaid és családtagjaid életében. (Aha, persze…)

Aztán eljön a holnap. És lemondod a találkozót. A barátod örül, neki sincs kedve kimozdulni, inkább megnéz egy újabb részt az HBO-n, vagy a Netflix-en.

“Ne haragudj, annyira elfáradtam, hogy nincs kedvem kimozdulni…” – írod, mire Ő smile-val felel. Neki sincs.

Majd legközelebb taliztok. A hétvégén. Vagy utána.

Ismerős?

Ez lenne az élet?

Nem. Ez nem az.

Nem lesznek emlékeid és élményeid bármennyi filmet nézel végig, bármennyi videót nézel meg a Facebook-on. Nem fogod magad (sokkal) jobban érezni attól, hogy csipsszel tömöd magad, miközben csetelsz a barátokkal és parallel nézed a Trónok harcát.

Nem fogod megélni a dolgokat úgy, hogy beszélsz róluk, és olvasol róluk.

A mai korban élő ember a legjobban és legkevésbé kommunikáló mind közül. Millió fórumon fent vagyunk, hangoztatjuk a véleményünket, és (ugyanakkor) napokig nem beszélünk senkivel az érzéseinkről, az életünkről, arról, hogy mi van velünk.

Millió karaktert bepötyögünk és várjuk a választ különböző monitorok előtt, de nem beszélünk senkivel az ebédszünetben, mert nyomkodjuk a telefonunkat.

Kicsúszott a kezünkből az életünk.

Vagyis inkább, eltereltük a figyelmünket, valamerre, valami másra.

Olvasmány és vizuális élményeinkből ismerjük a depressziót, a szerelmet, a barátságot, az árulást, a szép és a rossz dolgokat. Azt hisszük azzal, hogy nyitottak vagyunk a világra, és követjük a “Travel bloggereket” bejárhatjuk a Földet. Közben a sarki fűszeresnek nem köszönünk, és nem tűnik fel, ha épp mokka van a szeme alatt, mert megverte a pasija.

Azt hisszük mindent tudunk az érzelmekről, a családról, a gyereknevelésről, mert láttunk róla videókat, olvastunk róla a neten.

És amikor az első párkapcsolati konfliktus előjön meghátrálunk, hiszen nem ezt vártuk, ott mást ígértek. Nem megyünk bele, nem konfrontálódunk, nem éljük át a könnyeket és a fájdalmat, mert az rossz.

Boldogok akarunk lenni. Mindig és minden áron. Olyan áron is, hogy a tanulást kihagyjuk belőle. A tapasztalást kihagyjuk belőle.

Erősek akarunk lenni azáltal, hogy motivációs videókat nézünk.

Túlzásba vittük. A technológiát, a kütyük nyomogatását. Sírva ülünk majd a gyerekeink ágyánál, akik nem tudják majd kifejezni, hogy miért szomorúak, mert nem tanultak meg kommunikálni önmagukról.

Nincs baj a technológiával, a gyrosan haladó világgal, de megéri letenni, és körülnézni, ugyanis az csak egy darabja ennek az egésznek.

Egy apró darabja, amitől olyan könnyű függővé válni, és ami nem tesz boldoggá.

Szóval ez a te életed. ITT ÉS MOST. És már bocsi, de kurvára elpazarolod, ha nem teszed le a kütyüket. Ha nem húzod fel a cipőd és húzol el a barátaiddal dumálni, nevetni, sírni, bekoszolódni, alámerülni és legfőképpen MEGÉLNI.

Ezért vagy magányos. Mert egy monitortól várod a megoldást, de hiába. Onnan nem fog jönni.

 

Hidasi Judit legújabb regényét itt találod: KATTINTS IDE!

Olvasd el ezt is:

Lehet, hogy azért vagy mindig *rossz* kapcsolatokban, mert eremofób vagy?

No Comments