Ez a magány új formája…

Ez nem élet. Tényleg. Ideje észbe kapni.

A magány új formája csalóka, hiszen kapcsolatban vagy emberekkel, hiszen megélsz dolgokat, hiszen… na várjunk csak!

Egy fárasztó nap után hazaérsz és bekapcsolod a Tv-t, vagy azonnal kipattintod a laptop-ot. Üzeneteket váltasz, telefonálsz: “Hogy vagytok?”. Betöltesz egy sorozatot, egy filmet, eszel valamit, iszol valamit.

Órákig üzengetsz a barátaiddal, mert hiányoznak, mert kell egy jó szó. Találkozni kéne?

“Igeeen! Totál ezt akartam mondani!” Közben azért csekkolod a Facebook-ot, lájkolsz néhány fotót, mert online vagy. Mert jelen vagy a barátaid és családtagjaid életében. (Aha, persze…)

Aztán eljön a holnap. És lemondod a találkozót. A barátod örül, neki sincs kedve kimozdulni, inkább megnéz egy újabb részt az HBO-n, vagy a Netflix-en.

“Ne haragudj, annyira elfáradtam, hogy nincs kedvem kimozdulni…” – írod, mire Ő smile-val felel. Neki sincs.

Majd legközelebb taliztok. A hétvégén. Vagy utána.

Ismerős?

Ez lenne az élet?

Nem. Ez nem az.

Nem lesznek emlékeid és élményeid bármennyi filmet nézel végig, bármennyi videót nézel meg a Facebook-on. Nem fogod magad (sokkal) jobban érezni attól, hogy csipsszel tömöd magad, miközben csetelsz a barátokkal és parallel nézed a Trónok harcát.

Nem fogod megélni a dolgokat úgy, hogy beszélsz róluk, és olvasol róluk.

A mai korban élő ember a legjobban és legkevésbé kommunikáló mind közül. Millió fórumon fent vagyunk, hangoztatjuk a véleményünket, és (ugyanakkor) napokig nem beszélünk senkivel az érzéseinkről, az életünkről, arról, hogy mi van velünk.

Millió karaktert bepötyögünk és várjuk a választ különböző monitorok előtt, de nem beszélünk senkivel az ebédszünetben, mert nyomkodjuk a telefonunkat.

Kicsúszott a kezünkből az életünk.

Vagyis inkább, eltereltük a figyelmünket, valamerre, valami másra.

Olvasmány és vizuális élményeinkből ismerjük a depressziót, a szerelmet, a barátságot, az árulást, a szép és a rossz dolgokat. Azt hisszük azzal, hogy nyitottak vagyunk a világra, és követjük a “Travel bloggereket” bejárhatjuk a Földet. Közben a sarki fűszeresnek nem köszönünk, és nem tűnik fel, ha épp mokka van a szeme alatt, mert megverte a pasija.

Azt hisszük mindent tudunk az érzelmekről, a családról, a gyereknevelésről, mert láttunk róla videókat, olvastunk róla a neten.

És amikor az első párkapcsolati konfliktus előjön meghátrálunk, hiszen nem ezt vártuk, ott mást ígértek. Nem megyünk bele, nem konfrontálódunk, nem éljük át a könnyeket és a fájdalmat, mert az rossz.

Boldogok akarunk lenni. Mindig és minden áron. Olyan áron is, hogy a tanulást kihagyjuk belőle. A tapasztalást kihagyjuk belőle.

Erősek akarunk lenni azáltal, hogy motivációs videókat nézünk.

Túlzásba vittük. A technológiát, a kütyük nyomogatását. Sírva ülünk majd a gyerekeink ágyánál, akik nem tudják majd kifejezni, hogy miért szomorúak, mert nem tanultak meg kommunikálni önmagukról.

Nincs baj a technológiával, a gyrosan haladó világgal, de megéri letenni, és körülnézni, ugyanis az csak egy darabja ennek az egésznek.

Egy apró darabja, amitől olyan könnyű függővé válni, és ami nem tesz boldoggá.

Szóval ez a te életed. ITT ÉS MOST. És már bocsi, de kurvára elpazarolod, ha nem teszed le a kütyüket. Ha nem húzod fel a cipőd és húzol el a barátaiddal dumálni, nevetni, sírni, bekoszolódni, alámerülni és legfőképpen MEGÉLNI.

Ezért vagy magányos. Mert egy monitortól várod a megoldást, de hiába. Onnan nem fog jönni.

 

Hidasi Judit legújabb regényét itt találod: KATTINTS IDE!

Olvasd el ezt is:

Lehet, hogy azért vagy mindig *rossz* kapcsolatokban, mert eremofób vagy?

5 hozzászólás

  • comment-avatar
    Szilvi 2018 december 30. (1:24 de.)

    Jó írás, de van benne egy naaagy bibi.. Mégpedig az, hogy nem lesznek itt semmilyen gyerekek, akiknek ülünk az ágya szélén, ha az és úgy fog történni ahogy írod. Mert nehéz lesz online gyereket csinálni, ha nincs pasi/csaj, azt meg ugye élőben kell összeszedni. Az online ismerkedés is olyan, hogy találkozni kell, de ha csak az ember magányában üldögél otthon, és senkivel még egy kávéra sem teszi ki a lábát, sose lesz senki aki azt a gyereket megcsinálja, és max. a saját ágyunk szélén üldögélünk egyedül az emlékeinkkel, már aki még gyűjtött olyat. Majd lefordulunk az ágyról 70 évesen holtan, és mindegy is ránk talál-e valaki…. a temetésen szinte egyedül leszünk.

  • comment-avatar
    Erzsébet 2019 január 5. (11:52 de.)

    Fejben fogunk szeretkezni, az ember meg klónozva lesz, mesterséges gondolatokkal, èrzelmekkel, robotok leszünk. Több lesz a robot a földön, mint a való ember. Ez a reális jövő, nem sci-fi.🤔🧐

  • comment-avatar
    Aranea 2019 január 6. (11:57 de.)

    A temetésre majd küldenek szomorú szmájlikat, amikor a GLS futár elviszi a hamvakat.

  • comment-avatar
    Skultetine takács eva 2019 január 19. (6:10 de.)

    Amit mi holtan már nem tudunk elolvasni és lajkolni.

  • comment-avatar
    ColT 2019 április 18. (10:57 du.)

    Sajnos ez is olyan cikk, ami a világra rácsodálkozáson alapul. Pozitívuma, hogy nem csak a telefont veszi észre, hanem feltűnnek benne értelmesebb platformok (PC) is, és nem ragad le az eszközök démonizálásánál, hanem a jelenségeket is látja.

    Ugyanakkor, némileg egysíkú.
    Nem lehet fizikai partnereket találni? A Tinder micsoda? 😀
    Hány laza lepedőgyűrős éjszakát beszélnek le Facebookon kedvenc tizenéveseink?
    Ha a maifiatalok otthon ülnek egész nap a net mellett, ki csápol olyan fesztiválokon és koncerteken, ahol mozdulni nem lehet a tömegtől?

    Szerintem a cikk egy olyan rétegről szól, akik már “régen” (akármit is jelentsen ez, amikor még minden jobb volt) is ezt csinálták volna, csak akkor még nem volt net.
    Uram bocsá’ vannak introvertált emberek is, akik kifejezetten szeretnek egyedül lenni, és nem mindenki hülyeségeivel foglalkozni. Nekem herótom volt már egy ideje attól, hogy mindenki szívességet kér – nos, az komoly és tartalmas kapcsolat, amikor pár évente jön valami jajdejó régi ismerős, hogy ugyan szívj pár napot ingyen a cuccával.
    Meg pl. én elköltöztem 200km-el arrébb pár éve. Nem ismerek itt senkit, munkahelyi közösség nincs. Viszonylag nehéz így a barátaimmal (nem azonosak a szívességkérősekkel) találkozgatni esténként egy sör mellett.

    S a végére : a világ változik. 200 éve a vonatot utálták a lovászok. 300 éve a szövőgépeket törték össze.
    Általában azok akik nem értik az egészet.
    (Főleg azt, hogy maga az internet, és a mobileszközök is egy nagyon jó lehetőség, csak az emberiség nem tudja jól használni – reklámozásra van használva az a hálózat, amit tudás megosztására találtak ki 40 évvel ezelőtt. Totális kudarc, csak éppen nem az eszközé, hanem az embereké…)
    A változásokkal szemben – mert a társadalom mindig változik – lehet ellenkezni, és hagyni, hogy elmenjen mellettünk a világ, vagy meg lehet lovagolni a hullámokat, és kihasználni az erejüket.
    Nagyon kevés eset volt a történelemben (amiről állítólag az iskola nem tanít semmi hasznosat – hogy mi?) amikor a maradiság eredményre vezetett.