Kedves Rémes Exeim! Köszönöm nektek!

És ezt most komolyan mondom…

Volt néhány kapcsolatom az életemben, amiben ha nem lett volna részem, nagyon el lennék tájolva kapcsolat dolgában. Mivel ugyanis ezeket megtapasztaltam (így alakult…) pontosan tudom, hogy mi az ami nem fér bele, semmilyen körülmények között egy kapcsolatba.

Köszönöm neked, hogy az első találkozás után két hétig fel sem hívtál, mert most már tudom, hogy valószínűleg volt egy másik, akinek adtál esélyt, és aki dobott így jöttem én a B-verzió. Mivel igazán soha nem akartál engem, ez így is maradt. Mellettem mindig valaki másra vágytál.

Köszönöm neked, hogy rendszeresen megjegyzéseket tettél a testemre, mert veled megtanultam, hogy egy férfi, ha a vékonyakabb nőket preferálja ne, álljon össze telt idomű nővel, és fordítva. Ha valakinek van egy típusa nagyon ritkán barátkozik meg azzal, ami nem tetszik neki igazán. Kevés olyan történetet ismerek, ahol ez hosszútávon működött. Mióta veled összevesztem, hatalmas felkiálltójel, ha nem vagyok “valakinek” a zsánere.

Köszönöm neked, hogy nem másztál ki az ágyból hétvégén, bárhogy is mentem volna a világba, mert nem volt kedved. Nem akartál várost nézni a kirándulásokon, részt venni a programokban, mert te olyan kényelmes vagy. Azóta tudom, hogy bár nem kell egymás hobbijában jelen lennünk, ha két ember ennyire különbözik, ha a rezgéseink ennyire mások, akkor nincs komoly jövőnk.

Köszönöm neked, hogy ordítottál velem. Azóta tudom, hogy nem vagyok felelős a kedvesem rossz kedvéért, és bár időnként óhatatlanul mi kapjuk a napi feszültséget, aki ezt rendszeresen csinálja, és nem tanul abból, ha elmondjuk neki, hogy nem vagyunk a lábtörlője, el kell hagyni. Sehol sem tart a jellemfejlődésben.

Köszönöm neked, hogy mellettem is úgy viselkedtél, mintha szingli lennél. Megnézted a csajokat, tartottad velük a kapcsolatot a szoc-médiában, és időnként még össze is futottál egy-egy italra néhányukkal. “Csak haverok.” Aha, persze. Ma már tudom, hogy aki elköteleződik, az soha nem viselkedik úgy, mintha egyedülálló lenne.

Köszönöm neked, hogy megmutattad azt, hogy néhány embernek a munka az első. Nem egy pediódusban, nem egy fontos szakaszban, hanem mindig. Akár évekig. Talán ez volt a legfájdalmasabb felismerés: örök másodiknak lenni. Van, akinek fekszik ez a szerep, de én nem az a nő vagyok.

Köszönöm neked, hogy rajtam kompenzáltad, hogy nem szeretted magad. Állandóan rossz kedvű voltál, mert nem találtad a helyed, és ezt rendszeresen rajtam vezetted le. Én voltam a hibás mindenért, de legfőképp azért, mert nem érezted jól magad.

Köszönöm, hogy engem tettél felelőssé azért, ami veled történt. Az én hibám volt, hogy a te életed hol tart, és tőlem vártad a megoldást mindenre. Úgy hitted egy kapcsolatban a nő feladata az, hogy mindent megoldjon, hogy mindig jókedvre derítse a férfit, hogy elássa a kötelezettségeit. Amikor kitisztult a kép rájöttem: egy nagy frászt.

Egy nő sem felelős azért, hogy a mellette lévő férfi hogy érzi magát. Ha rosszul, akkor ennek utána kell járni, meg kell vizsgálni, segítséget kell kérni. Ebben egy társ lehet társ, de nem az ő feladata megoldani. Ugyanez miránk, nőkre is igaz. Mert bármikor elmehetünk, tovább léphetünk, még akkor is, ha éveket raktunk egy kapcsolatba. 

Az élete mindenkinek saját felelőssége.

Köszönöm nektek ezt a leckét, hogy már nem maradok ilyen kapcsolatokban, hogy már tudom, hogy mit érdemlek.

 

Olvasd el ezt is:

Tudnod kell, hogy megérdemled a boldogságot..

No Comments