Advertisement

A szomorú igazság amögött, hogy egyedül vagyok nélküled…

Tudom, hogy szörnyen lehangolóan hangzik, de nem vagyok túl rajtad… Még nem…

Nehéz felkelnem minden nap, és emlékeztetnem magam a nyilvánvaló tényre: az élet megy tovább. Ebben talán tényleg az a legfájdalmasabb, hogy ez így igaz. Nem történt semmi olyan, ami miatt megállhatna. Csak annyi történt, hogy elmentél, hogy már nem vagy velem.

Tudom. hogy erősnek kell lennem, hogy el kell fogadnom a tényt, hogy már nem vagyunk együtt.

És azt is tudom, hogy ennek a feldolgozásához idő kell.

Bármennyire is utálom az önsajnálatot, a felesleges idő – és energia pocsákolást, mégis… ki kell mondanom magamnak is, hogy nagyon szomorú vagyok.

Az életem ezen pontján, ma, itt tartok.

Nem nagyon tudok másra gondolni, mint a közöttünk lévő kapocsara, amely oly sokáig megóvott mindentől, ami fájt. Esténként eszembe jut, ahogy a karodba kapaszkodtam minden egyes olyan nap, amikor elfáradtam, amikor sok volt a világ, amikor mások bántottak.

Te voltál az otthonom, te voltál a vígaszom. A szavaiddal, a nevetéseddel, az egész lényeddel.

Szerelmesek voltunk egymásba.

Voltunk.

Ma nem tudom magamra festeni az aktuális mosolyt, ma nem tudok úgy tenni, mintha én lennék WonderWoman, aki mindennel szembenéz, bármi jöjjön is.

Tudom, hogy én az vagyok, aki voltam. Tudom, hogy a sikereim, az erősségeim az enyémek, és nem lettem kevesebb azért, mert már nem vagyunk együtt.

Ezt mind tudom, az eszemmel fel is fogom, de…

… de hiányzol.

Tudom, hogy jobban leszek, és túl leszek rajta, ismerem magam.

El fog jönni  a nap, amikor felkelek a padlóról, ahol most vagyok, és azt is tudom, hogy ez így normális. Gyászolok, mert gyászolnom kell a kapcsolatunkat.

Minden rendben lesz, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Leszek még szerelmes és fognak engem nagyon szeretni.

Egy nap minden szeretet megérkezik hozzám.

Egy nap.

De ma még hiányzol…

 

Olvasd el ezt is:

 

Muszáj együtt lennünk, nem érted?

 

No Comments