Advertisement

Van oka annak, hogy az életem része vagy…

Van oka annak, hogy jöttél, és egymásra találtunk. 

Ismered azt az érzést, amikor valakivel találkozol és egy pillanat alatt létrejön egy vonzódás, egy kapcsolódás? Azt az érzést, amikor mindketten úgy érzitek, igen, mintha mi már találkoztunk volna…

És azt is ismered, amikor, minden különösebb ok nélkül valakitől kiráz a hideg? Bárhogy is próbálod kedvelni, vagy megszeretni, egyszerűen nem megy, mintha minden sejted taszítaná?

De van egy harmadik variációja is ennek… amikor te úgy érzed, hogy azonnal vonzódsz valakihez, szeretnéd jobban megismerni, de ő nem érez így. Ő nem szimpatizál veled komolyabban, nem keres, nem mutat érdeklődést.

Előbb utóbb az ember rájön, hogy kár erőltetni. Hiszen egy barátsághoz, egy kapcsolathoz két ember kell.

Persze, a csendes magányban való vágyakozás is lehet szép, taníthat meg dolgokat, de ahogy telnek a napok az üzenet világossá válik: nincs rá szükséged.

Nincs mit tanulnotok egymástól.

Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy az életünk egyes szakaszaiban “bizonyos típust” vonzunk, akkor talán azt is el kell(ene) fogadnunk, hogy Isten, vagy az Univerzum, vagy a Gondviselés (ki, miben hisz…) nem véletlenül küldi az életünkbe ezeket az embereket.

Azért jönnek, mert dolgunk van, mert tanítanak nekünk valamit, vagy épp választ adnak olyan kérdésekre, amelyeket keresünk.

Ha figyelünk, ha JÓL figyelünk, és sikerül elhallgattatni az egónkat, akkor könnyen meghallhatjuk a szavukat, és könnyebben rátalálhatunk az útra, amelyre rá kell lépnünk.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az emberek ÖRÖKKÉ az életünkben maradnak. Egyáltalán nem jelenti azt, hogy azért, mert az életünk egy jelentős részében fontos szerepet töltöttek be, attól még mellettünk is maradnak, amíg élünk.

Bármennyire is szeretnénk, néha nehéz szívvel, de búcsút kell intenünk nekik, mert a közös útunk véget ért.

Néha nagyon nehéz ezt elfogadni, mert szeretjük őt.

Mert mi még úgy hisszük, hogy van dolgunk egymással. Pedig nincs.

Elfogadni a tényt, hogy elveszítünk egy társat, vagy egy barátot soha nem könnyű. De ha őszintén a szívünkbe nézünk érteni fogjuk, idővel, hogy miért jött, hogy mi volt a dolgunk egymás életében.

Végülis az elengedést megtanulni is nagyon fontos. És néhányan kifejezetten azért jönnek, hogy ezt gyakoroljuk.

A Sors, az Univerzum, az Egyetemes Gondviselés pontosan tudja, hogy kit és miért kell az életünkbe helyeznie.

Minket pedig másokéba.

Ha mégis az egónk tartóztatná, sérülhetünk. Mert mert mennie kell.

Mert máshol van dolga.

Elfogadni, hogy az életünkben az embereknek rendelt szerepe van, nem könnyű.

De abban hinni mindenképpen érdemes, hogy amikor AZ a bizonyos, különleges ember, aki örökre velünk marad megérkezik, fel fogjuk ismerni.

Hinni kell abban, hogy mindketten felismerjük a másik jelentőségét, értékét, és azt, hogy feladatunk van egymással.

Hinni kell abban, hogy ez az ember nem csak a kezünket, hanem a lelkünket is megérinti majd…

 

Olvasd el ezt is:

Nem kell *kaparnod* azután, akinek helye van az életedben!

 

No Comments