Advertisement

Nem tudtam, hogy pontosan erre a szeretetre van szükségem, amíg meg nem született a fiam…

Soha nem voltam az a kifejezett Anya-típus. Tudjátok, aki imád minden gyermeket, és már tízéves korától arra készül, hogy egyszer édesanya lesz. Én ennek tökéletesen az ellentéte voltam.

Nem igazán foglalkoztatott a gondolat, hogy egyszer anya leszek. Mindig úgy voltam vele, hogy majd átmegyek a hídon, ha odaérek. Ha megérkezik az a férfi az életembe, akivel el tudom képzelni, hogy szülők legyünk, akkor majd elgondolkodom rajta.

Akkor majd beszélgethetünk arról, hogy mi két ember felelőssége abban, hogy gyermeket vállaljanak.

Soha nem éreztem, hogy múlik az idő, hogy lemaradok valamiről. Nem éreztem, hogy zakatol a biológiai órám, nem voltam hajlandó a károgókkal foglalkozni sem amikor harminc lettem, sem, amikor harmincöt. Nem tartottam életfeladatomnak az anyaságot. 

Mindig úgy gondoltam, hogy a világ úgy kerek, ahogy megéljük. Úgy van, ahogy lennie kell. Ha meg kell történnie annak, hogy családom és gyerekeim legyenek, akkor úgy lesz. Ha nem, akkor sem lesz semmi baj.

Aztán… hogy, hogy nem… úgy lett.

Szülők lettünk. A férfi az életemben sokkal előbb, mint én. Ő, nagy családból jön, én csonkából. Neki három testvére van, én egyke vagyok. Szerinte gyerek nélkül nem lehet élni, szerintem … most már szerintem sem, de akkor, nyolc évvel ezelőtt, még úgy véltem, lehet. Az életem teljes volt, boldog voltam.

Aztán… megszületett a fiam.

Szándékosan nem azt írtam, hogy anya lettem.

A kórházban mindenkit “anyának” szólítanak a szülészeten. Én frászt kaptam ettől. Nem azért, mert nem imádtam az első pillanattól a fiam, hanem mert úgy éreztem, hogy erőszakkal akarják lenyomni az “új” identitásomat a torkomon.

“Most odaadjuk Anyának a gyereket, és próbálja meg cicire tenni…”

Ha nem fájt volna amúgy is pokolian a császármetszés, és írói vénával ne akartam volna azonnal megideologizálni, hogy a gyermek nem csak egy új élet kezdete, hanem az én új életemé is, nos akkor is felszisszentem volna erre a mondatra.

A nevem Judit. Hidasi Judit. Amíg nem voltam anya akkor is ez volt, és ezután is ez lesz. Korábban sem hívtak úgy, hogy “gyermektelen”. De persze, értettem, ez a gyakorlat, és én is talán csak a hormonok miatt pörögtem rá ennyire.

Második nap már nem idegesített, megszoktam. Anya. Anya vagyok.

Azt hiszem millióan megpróbálták már szavakba önteni, és igazából soha, senkinek nem sikerült, hogy milyen a szeretet anya és gyermeke között. Én most ezt meg sem próbálom, mert úgyis, mindenki tudja. Hisz mindannyian anyák szülöttei vagyunk, ismerjük, hogy milyen a szülő és gyermek közötti szeretet.

Most arról a szeretetről írnék, amit soha életemben nem tapasztaltam meg, mielőtt nem született meg a fiam.

Arról a szeretetről, ami napról napra nő közöttünk, és aminek a fizikai megnyilvánulásai egészen megejtőek.

A fiam szerint ugyanis olyan vagyok, mint egy angyal.

Ezt nem tudom honnan szedte, de mostanában ezt mondja. Időnként azon kapom, hogy hozzám bújik és a hajamat simogatja. A minap megkérdezte: Meddig leszel még mindig fáradt? Szerinte sokat dolgozom.

De egészen furcsa dolgokat is mond. “Én úgy szeretlek téged, ahogy a galambok szeretik egymást.”

Talán el is nevettem volna magam ezen, ha nem láttam volna a teljesen komoly tekintetét, és ha nem ölelt és puszilgatott volna meg utána.

De persze a legjobb az, amikor csak odabújik és a kis kezeit az enyémbe helyezi. “Én ha nagy leszek szegény akarok lenni, mert akkor nem lesz házam, és itt fogok lakni veled!”

Akkor is szeret, ha fáradt, szétcsócsált, ideges és türelmetlen vagyok. Akkor is, amikor egyáltalán nincs bennem semmi szeretni való.

Akkor is megölel, ha nem érdemlem meg, mert éppen századjára borít ki aznap.

Öt éves. És szeret.

Szívből remélem, hogy nem rontom el ezt a tiszta szeretetet soha.

 

 

 

(A képen, az akkor még csak féléves fiammal.)

No Comments