Idén, valahogy elfáradtam…

Nincs ebben semmi különös, év vége van. De ez most egy kicsit “másmilyen” fáradtság.

Sok emberrel beszéltem az elmúlt néhány hétben, és egy dologban egyet értettünk… Ez az év nem volt semmi… Pontosabban, ez az év, olyan formában, és olyan próbák elé állított, hogy néha csak pislogtunk.

Voltak pontok amikor csak széttártam a kezem és felnéztem az égre, hogy még mit? Most ez komoly? Milyen “áldás” érkezik még?

Nagyjából július óta ki-be járkálunk különböző okokból, különböző orvosokhoz, akiknek egytől egyig imába foglalom a nevüket, mert minden nap csinálják. Még itt vannak, még állják a sarat. Igen, lehet, hogy néha olyan mogorvák, hogy az ember sírva fakad, de tizenötször átnézik, megnézik, nem eresztik a problémát.

Az ittmaradt orvosok a rendszer foglyai, akárcsak a betegek. Őszintén szólva nem értem, hogy miért tartanak ki még mindig.

Illetve értem: tisztességből. Szakmaiságból, becsületből.

Ez az év milliószor megtanított arra, hogy mindig nézzek az álarc mögé, és soha, de soha ne ítéljek el senkit, ha éppen rossz kedve van, vagy ideges.

Mind azok vagyuk egy kicsit. Mind tartozunk egymásnak egy gyanakvó tekintettel: Jól vagy? Minden rendben?

Amikor legutóbb egy gyógyszertáros néninek tettem fel ezt a kérdést mert láttam, hogy elég rossz passzban van, szintem majdnem elsírta magát a meghatódottságtól, hogy valaki észre vette.

Nem volt jól. Már nyugdíjas, de még dolgozik. Muszáj neki, pedig ő maga is nyolc tablettával indítja a napot.

Szóval idén rájöttem, hogy a legfontosabb emberi tulajdonság nem az erő, az állhatatosság, vagy a humor. Bár mindegyik fontos mégis, a legfontosabb a kedvesség.

Az, hogy tudunk-e még nyílt szívvel rácsodálkozni a másikra. Ő is itt van. Jelen van. Ahelyett, hogy elhordjuk, hogy stresszeljük, hogy ingerültek vagyunk vele azért, mert épp lassúbb, vagy figyelmetlenebb, legyünk inkább kedvesek.

Az élet meghálálja a kedvességet.

Mondom ezt úgy, hogy már nem élek a fővárosban, ahol nagyítóval kellett keresnem az emberséget, az emberi léptéket. Szinte menekültem onnan, ahol tényleg, tényleg mindenki idegbajos már az év végére. Ambivalens a kapcsolatom Budapesttel, húsz évig vérre menően imádtam, most is imádom, de inkább száz kilométer távolból.

Persze tudom, mindenki elfárad, és ahol sok az ember, sok a lélek, ott különös energiák mozognak.

Én szuperérzékeny emberként például bevásárló központba be sem megyek, mert azonnal megfájdul a fejem.

És tudom, ez is tehet arról, hogy most nagyon elfáradtam. Elfáradtam abba, hogy kiszívott ez az év, hogy néha a zoknimból kellett összekaparnom a maradék energiáimat, és elfáradtam abba is, hogy folyton azon aggódom, hogy vajon milyen jövőt fogok itthagyni a fiamnak?

Vajon lesz még a Dunában víz, vagy olyan lesz mint augusztusban, amikor Komáromnál átsétáltunk? Lesznek még árnyékot adó fák? Lesz majd törvény ami szabályozza azt, hogy mennyi szemetet öntünk és hová?

Egyáltalán OLYAN törvény lesz, ami AZT fogja szabályozni, hogy egymásra ne öntsünk szemetet? Vagy mindent lehet azoknak, akik nagyok, erősek és gazdagok?

Épp ésszel fogunk tudni élni, vagy marad a gyűlölködés?

Vajon a többi gyereknek elmagyarázzák a szülei, hogy az oviban nem minden gyerek ugyanolyan és más-más képességekkel vagyunk egyszeriek és megismételhetetlenek?

Tudok még amiatt tovább aggódni, hogy a fiam világába minden belefér? És ez így van rendjén?

Soha nem akarok belefáradni abba a magyarázatba, hogy miért fontos, hogy megismerjünk más életeket, és kedvesen közelítsünk mindenkihez.

Ádvent van. Elcsendesedés.

Most kéne feltöltődni a januárra, a következő évre, és én még nem tudom hogyan.

Én nem tudom, hogy honnan kellene összeszednem az utolsó energiáimat arra, hogy tényelg elhiggyem, hogy Áldott Jó az Ember.

Persze tudom, hogy végül úgyis összeszedem, mert utolsó mentsváramat, a hitet, és a szeretetbe vetett hitet nem adom fel.

Ebben van az én erőm.

Hiszek a jóságban.

Mindörökké.

 

1 Comment

  • comment-avatar
    Ana 2018 december 14. (7:31 de.)

    Átérzem és egyetértek majdnem minden szavaddal, kivéve, hogy nekem Budapest jelenetette a pozitív változást egy olyan kisváros után, ahol mentek az állandó pletykák, gyanusitások, rosszindulatú áskálódás, ahol mindenki azt hitte, jobban ismer, mint te magadat, és az önbizalom szitok szónak számít. Nekem mindig egy bizonyos cikk ad erőt, ami szerint amikor végképp lemerülve érzem magam, akk vagyok teljesítőképességem 40%-ánál. Vagyis barmennyire az ellenkezőjét érzem, még van bennem tartalék. Benned is van!