Elvesztettelek, és ez a legjobb dolog, ami történt velem…

… mert rátaláltam saját magamra.

Az, hogy elveszítettelek, az egyik legnehezebb dolog volt az életemben, amivel meg kellett bírkóznom. Váratlanul ért a felismerés, azt hittem erősebb vagyok. De nem voltam. Olyan egyedül éreztem magam, mint még soha.

Amikor elmentél úgy éreztem, elvitted azt, aki addig voltam: az energikus, vidám embert. Aki maradt, egy szomorú valaki, aki időnként még az ágyból sem kel ki, mindig rosszkedvű, éjszakánként álomba sírja magát, se céljai nincsenek, se álmai. De miután túlléptem az önsajnálaton, egy másik folyamat is kezdődött: az önvizsgálat.

Szükségem volt rá, hogy tudjam, miért érzem magam ilyen vacakul, és (!) miért érzem azt, hogy soha nem voltam elég neked, hiszen elmentél. Nem tudtál igazán szeretni engem, mert nem vagyok szerethető. Nem voltál boldog mellettem, mert nem tettelek boldoggá.

Eltelt egy kis idő (nem is kevés) mire rájöttem, hogy ezeket a dolgokat nem nekem kellett volna megtennem. Nem az én dolgom volt, hogy te mindennel boldogulj, hogy megtaláld a helyed, és mosolyogj a világra. Az pedig, hogy ezt tőlem vártad annyira természetessé vált, hogy elfeledkeztem egy nagyon fontos szermélyről: magamról. Elfelejtettem, hogy nem az én dolgom, hogy te boldog legyél, mint ahogy a tiéd sem, hogy ÉN, boldog legyek. Persze, szerethejtük és támogathatjuk egymást, de ilyen nyomást tenni egy másik emberre minimum nem fair.

Nem az volt a baj, hogy nem voltam elég jó, hanem, hogy meg akartam felelni neked. Egy másik embernek.

Az életem folyamatosan arról szólt, hogy azon aggódtam, hogy TE mit fogsz szólni. Döntéseket hoztam annak függvényében, hogy te, hogy viseled majd, hogy neked mi lesz a véleményed. Nem törődtem magamma és azzal, hogy ki vagyok.

Napról napra üresebb, és boldogtalanabb voltam. Hiszen minden álmom és jövőbeli tervem a te válladon nyogodott, akörül forgott, körülötted, akivel már nem voltam boldog. Hogy is lehettem volna? Üres voltam, stresszes, és folyton miattad aggódtam.

Már tudom, hogy az, hogy végül elmentél, és összetörted a szívem szükséges volt. Kellett, hogy érezzem a fájdalmat, kellett, hogy szembenézzek azzal, hogy hol is tartok az életemben, és mit akarok tulajdonképpen.

Egy biztos: más elvárásai szerint élni az életem nem akarom. Ha nem mész el, nem kényszerülök a padlóra, és arra sem, hogy felálljak onnan. Mert már régóta ott voltam, csak nem vettem észre.

Kellett az egyedüllét ahhoz, hogy szembenézzek azzal, nem tudok magam lenni addíg, amíg meg nem szeretem magam.

Nem vagyok tökéletes, soha nem is leszek, de ez nem baj. Magamat, a hibáimmal együtt kell szeretnem. Magamat, a hiányosságaimmal együtt kell szeretnem. Amíg ez nem megy, addíg nem tudom merre tartok.

Nem mondom, hogy minden nap boldog vagyok, és minden a legnagyobb rendben, de ráléptem arra az útra, ami önmagamhoz vezet. Ezért nem bánok semmit.

Így kellett történnie.

Olvasd el ezt is:

No Comments