Azt hittem, szerelmes vagyok beléd, de tévedtem

Szerelmes voltam, de nem láttam, hogy kit szeretek…

Kedves voltál, édes és puha. Teljesen ellentéte a többi fiúnak, akikkel előzőleg randiztam. Kinyitottad az ajtót előttem, kérdeztél a múltamról, meglátogattad velem a gyerekkori kedvenc helyeimet. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor megnyíltál nekem. Komolyan, mintha vártál volna arra a napra, amikor kimondod azt a bűvös szót. Szinte éreztem, hogy sokszor ki akartad mondani, de féltél.

Te és én valami más voltunk, valami különleges. 

Szinte bármiről tudtunk beszélgetni. Szeretted azokat a dolgokat, amiket én is szerettem, és gyűlölted azokat a dolgokat, amiket én is. Ha nem értettél egyet velem, akkor elismerted, hogy legalább van valami, amiben különbözünk. Megalapoztál engem, felemeltél, és megfogtál, hogy ne lebegjek messzebb, de ott voltál, amikor a fellegekből leestem a földre. Mindent megadtál, amire attól a pillanattól kezdve szükségem volt, hogy találkoztunk.

De talán nem az voltál, akinek hittelek. Talán ez volt az a kapcsolat, amiről azt hittem, hogy ez lesz a nagy szerelem.

Az igazság az, hogy nem ismerlek téged. Nem ismerlek úgy, ahogy hittem. Létrehoztam néhány már létező szerepet, amikre azt hittem, hogy szükségem van. Köztük rád is, mert úgy gondoltam, hogy te tökéletesen kitöltöd majd azt az űrt bennem. De te talán már az elejétől tudtad ezt….

Talán nekem ez tetszett. Hogy kitöltöd ezt az űrt, és örültem, hogy úgy illeszkedsz hozzám, mint rég elveszett puzzle-darab, amit elém sodort a sors. Talán mindketten ezt akartuk hinni.

Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy van egy részed, amit soha nem fogok megérteni, egy részed, amit nem láttam, csak akartam látni. Ezért inkább elkezdtél azonosulni azzal az emberrel, akire szükségem volt, és végül olyanná is váltál.

Persze a végén nem tudtunk úgy tenni, mintha valami olyasmi lenne ez az egész, ami nem volt, és én sem tudtam úgy tenni, mintha minden tökéletes lenne.

Szerelmes voltam, de nem láttam kit szeretek.

És így esett szét – tragikusan, és dühösen a kapcsolatunk. Nem tudtam elrejteni az igazi énemet, és nem tudtam elrejteni a csalódottságomat, amikor rájöttem, hogy ki is van mellettem igazából. Lassan idegenekké váltunk, akik már nem tudták megérteni egymást. 

A legnehezebb az volt, hogy nem a harcok, kiabálás vagy nagy fájdalom követte a felismerést. Egyszerűen csak ott feküdtünk egymás mellett egyik este, és tudtam, hogy elvesztettem azt a személyt, akit gondolatban szerettem, és aki most ostobának és butának gondol ezért.

Szóval búcsút mondok neked, és köszönöm a kis ajándékokat, a lopott boldog pillanatokat, és a feltétel nélküli szeretet. Köszönöm, hogy ott voltál és letörölted a könnyeimet, és elénekelted a kedvenc dalomat. Mindenekelőtt köszönöm, hogy szerettél.

Ezt olvastad már?

No Comments