Az igazság az, hogy *túl* jól érzem magam egyedül…

Pedig volt idő, amikor semmi másra nem vágytam, mint egy komoly párkapcsolatra.

A húszas évem elején azt hittem, hogy mire harminc leszek, minimum két gyerekem lesz, ugyanennyi kutyám, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Bármilyen férfival keveredtem flörtbe szinte már méricskéltem is, hogy hogyan kerül bele, az én álmomba.

A legtöbb persze semmilyen kapcsolatig nem jutott velem, komoly párkapcsolatból pedig összesen kettő jutott, és mi tagadás, a legtöbb románc fájón ért véget. Hol mélységes önsajnálattal, hol mélységes önutálattal, attól függően, hogy ki dobott kit.

Történ azonban egy egészen más intim viszony, amire egyáltalán nem számítottam. Már csak azért sem, mert a barátaim nagyrésze szépen lassan “tényleg” megtalálta a párját, összeköltöztek, házasságot kötöttek. Én viszont egyre jobban élveztem a párkapcsolatot saját magammal.

Élveztem, hogy egyre sikeresebb vagyok a munkámban, hogy nagyjából azt csinálok, amit akarok, magam osztom be a pénzem, az időm és az energiám. Fantasztikus barátaim voltak, ha tudtam hazautaztam a szüleimhez, és ha volt pénzem akkor elutaztam messzi (vagy nem is annyira messzi) tájakra.

Az egyedüllét, az önállóság olyan tartást adott, amivel nem voltam többé kiszolgáltatott. Nem kellett többé úgy tennem, mint “azok”, akik nem szeretnek egyedül lenni, és életük célja az, hogy maguk mellé találjanak valakit.

Sőt! Mivel nem féltem az egyedülléttől megengedhettem magamnak, hogy nem választottam a semmilyen kapcsolatokat, amelyekből magam körül amúgy is elég sokat láttam. Volt példa természetesen az ellenkezőjére, amiről pedig pont azt gondoltam, hogy “Ez az, ilyet szeretnék én is!”

Nem azt mondom, hogy már semmin nem lepődök meg, és nincs kire várnom. Épp az ellenkezője! Annyi tapasztalatot gyűjtöttem az elmúlt években, hogy eszem ágában sincs egy rossz kapcsolat miatt odadobnom azt, amit imádok: egyedül lenni.

Ugyanis az a helyzet, hogy megosztani valakivel jelenleg az életemet nem arról kéne, hogy szóljon, hogy feladom azt aki vagyok, aki az elmúlt években lettem. Úgy képzelem, hogy akivel együtt kell lennem, hozzá tesz majd az életemhez, nem pedig elvesz belőle. Az a valaki, megéri majd, hogy magam elé helyezzem, nem pedig megköveteli, és semmiképp nem akar erőszakosan megváltoztatni. Hiszen mindkettőnknek változnia kell. Nekem is. És ezt boldogan megteszem majd egy másik emberért.

Addig azonban, köszönöm, remekül elvagyok egyedül is!

Olvasd el ezt is:

No Comments