Túl késő volt, amikor megértettem miért…

Őszintén elmondhatom, hogy nem sajnálok semmit… Ha bármilyen szuperképességem is van, akkor az biztos, hogy az lenne, hogy olyan képességem van, hogy megértem a dolgokat a maguk összefüggéseiben.

Hogy mi ez az összefüggés? Hogy tudom, hogy miért kellett akkor megtörténnie annak a dolgoknak, amikor megtörtént velem.

Hosszú időbe telt mire rájöttem, hogy nem lehetek ok nélkül boldog. Még hosszabb ideig tartott, mire rájöttem, hogy nem szükséges, hogy mindenben megtaláljam a jelentést. Régen nem értettem, mert mindig kellett az ellenőrzés illúziója, és az, hogy minden helyzetben igyekeztem elkerülni a megváltoztathatatlant. Valójában nem mindig tudtam, hogy mi a legjobb számomra. Most már látom…. Azok a dolgok, amiket elvesztettem, valahogy helyettesítették azok, amikkel amúgy is érdemesebb lett volna foglalkoznom.

Szóval Kedves Élet! Nagyon hálás vagyok, hogy soha nem kaptam meg azt, amit megérdemeltem.

Régebben azt hittem, hogy sok mindenből kimaradtam, hogy nem vagyok elég menő, hogy szép emberek vegyenek körbe. De megvoltak a magam álmai, és elfogadtam magam, miután megismerkedtem magammal. Ez hosszú ideig tartott, de rájöttem, hogy a “szeresd magad” mantra nem önsegítő boszorkányság, meg ostobaság, hanem egy nagyon egyszerű felismerés. Minden ember megérdemli, hogy kedves legyen legalább magának!

Sosem tudhatjuk, hogy amikor egy rossz kapcsolatban vagyunk, akkor az nem fog-e megmenteni minket. Soha nem tudjuk, hogy mikor érkezünk meg arra a pontra, amikor még érdemes keményebben próbálkozni, vagy hagyni kell és tovább kell lépni… Anikor erre a felismerésre rájövünk, akkor kapaszkodunk abba a felismerésbe, hogy semmiképpen se engedjük el a másikat, mert nem mehet el… Pedig ilyenkor kell megengedni magunknak, hogy megbirkózzunk az igazsággal: ennek az egésznek bizony vége. Végérvényesen.

Sosem tudhatjuk, hogy képesek vagyunk-e megtenni azokat a dolgokat, amik többet számítanak, mint azt gondolnánk. Kihasználjuk az aggódásunkat, a nap végén mindig visszanézünk, és rájövünk, hogy hosszú utat tettünk meg. Már csak azt kell abbahagynunk, hogy folyton megkérdőjelezzük magunkat. Mert mindig arra kényszerülünk, hogy cselekedjünk, de amikor a dagály magával ránk minket, akkor nem kell mindig úszni. A valóság művészete az árral úszás megtanulása.

Sohasem tudhatjuk a válaszokat, és az életben kevés intuitív pillanat adódik, amikor azonnal rájövünk ezekre. Amikor visszanézünk látjuk, hogy mi lehetett a mintázat, de ez a jövőre nézve nem tudjuk alkalmazni. Pedig azt tartják, hogy a jövő a múlt kibontakozása, az amit már amúgy is tudtunk volna. Soha sem lepődünk meg igazán. Csak reméljük, hogy nem derül ki semmi arról, amit már amúgy is tudunk.

Persze azt nagyon szeretnénk felismerni, hogy ne legyen sose késő… Hogy mindig tudjunk tanulni, és közben úszni az árral… És persze nem elmerülni benne.

Ezt olvastad már?


No Comments